2015 februárjában bezárt a Szépművészeti Múzeum, a tervek szerint három évre. A döntés nyomán véget ért az Antik Gyűjtemény több mint tíz éven át tartó kamarakiállítás-sorozata, Az évszak műtárgya. Helyénvaló tehát, hogy ókori mintákat követve megemlékezzünk róla, és összegezzük: milyen reményekkel indult el, mit sikerült megvalósítanunk, és mi bizonyult elérhetetlennek.

A sorozat ötlete 2002 őszén fogalmazódott meg. Legfontosabb előzménye egy olyan fordulat volt, amely fantasztikus, a Gyűjtemény százéves története során mindaddig elképzelhetetlen távlatokat nyitott meg. 1993-tól ugyanis módunk nyílt a Gyűjtemény tervszerű gyarapítására, arra, hogy minden évben műtárgyakat vásároljunk a nemzetközi műkereskedelemben. Az első évek szerzeményei beépültek az 1997-ben megnyílt állandó kiállításba. Utána viszont egyre sürgetőbben merült fel a kérdés: hogyan mutassuk be az újabb és újabb darabokat? Hiszen kötelességünknek tartottuk, hogy bekapcsoljuk ezeket, ha elemi szinten is, a kortárs kultúra áramába. Így körvonalazódott az ötlet: indítsunk olyan sorozatot, amelyben felkért kutatók előre megadott installációs keretek között értelmezik a közönség számára az új műtárgyakat. Olyan kiállítási sorozatot akartunk indítani, ahol muzeológia és tudomány úgy épül egymásra, mint amikor adott zenekari háttér előtt mindig más zenész játssza a szólót.

1. kép. Dél-arábiai alabástrom szobor (2005. ősz)

Muzeológiai szempontból nézve a terv minimalista volt. Egyetlen négyzetméternyi vitrin a kiállítandó daraboknak, s hozzá keskeny panelpár a legfontosabb képi és szöveges tudnivalók számára. Az egyes kiállítások színét az adott évszakra jellemzőhöz igazítottuk: a tavasziakhoz a zöld, utána pedig a sárga, a vörös és a kék valamelyik árnyalatát. Ugyancsak előre meghatároztuk az egyes tárlatokhoz megírandó leporellók jellemzőit: két és fél oldalnyi szöveg a műtárgyak fényképeivel, persze magyarul és angolul.
A magyar változat címe - Az évszak műtárgya - a sorozat vállalt ritmusát fejezte ki; az angol (Highlighted Works of Art) pedig a felismerést, hogy ezekkel a tárlatokkal nem csupán az új szerzeményeinket tudjuk bemutatni. Arra is módunk nyílik, hogy láthatóvá tegyük: milyen kutatások folynak a Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményében. A sorozat látványtervét Jerger Krisztina dolgozta ki, a leporellóét Bárd Johanna - mindkettejük munkássága régóta szoros szálakkal kapcsolódik a Gyűjteményhez.

2. kép. Kanaánita szentélymodell (2007. nyár)

A legtöbb kiállítás kurátori feladatait Dági Marianna végezte el, a sorozat az ő egyik muzeológiai aristeiája. Az angol szövegek zömét Endreffy Kata és Agócs Péter gondozta. A sorozat megvalósításáért sokaknak tartozunk köszönettel - a mintegy félszáz nevet tartalmazó névsor ott olvasható a Gyűjtemény
honlapján. A helyszín az első években a Múzeum főbejárati terme volt, 2006 tavaszától pedig a Reneszánsz csarnok.

3. kép. Császárkori mozaik Orpheus ábrázolásával (2006. tavasz)

Az évszak műtárgya sorozat tehát több mint egy évtizeden át állandó része volt a Gyűjtemény életének. Az volt a célunk, hogy szerény eszközökkel, de folyamatosan szólaltassuk meg a klasszika archaeológia szépművészeti múzeumi műhelyét a magyar kultúrában. Adódik hát a kérdés: mit mutat a sorozat a Gyűjtemény történetének legutóbbi évtizedéből?
Az egyes kiállításokat jegyző kutatók névsora aligha okoz meglepetést: a leporellók mintegy felét a Gyűjteményben dolgozók írták - a legtöbbet Szilágyi János György. A sorozat tehát emléket állít annak a korszaknak, amelyben együtt dolgozhatott a magyar klasszika archaeológia négy nemzedéke - páratlan konstelláció az évszázados történet során. A szerzők negyede olyan hazai vagy külföldi szakember, aki már régóta részt vesz az itt folyó kutatásokban. A tizenkét "új" szerző közt éppúgy találni elismert kutatókat, mint pályájuk elején állókat, akár egyetemi hallgatót. Öt leporellót ketten készítettek - ez részben közös kutatásokat jelez, részben pedig a mesterségek vagy a nemzedékek közti párbeszéd igényét. A kutatók zöme klasszika archaeológus, de találunk mellettük egyiptológusokat, filológust, művészettörténészt, a numizmatika vagy a provinciális régészet kutatóját. Mindez tükrözi, hogy az Antik Gyűjtemény az egységes és nyitott ókortudomány hagyományát követi.

4. kép. Föníciai terrakotta ifjúszobor (2004. ősz)

A kiállítások mintegy felében újonnan megszerzett darabokat láthatott a közönség. Áttekintésükből jól kirajzolódik a korszak vásárlásainak két fő iránya. Egyrészt az volt a célunk, hogy kiterjesszük a Gyűjteményben képviselt antik kultúrák körét. Így tudtuk bemutatni - ha csupán villanásnyira is - az alabástrom szobrairól méltán híres Dél-Arábia ókori művészetét (2005. ősz - 1. kép), a bronzkori Palaestinát (2007. nyár - 2. kép), illetve új, a Gyűjteményben korábban nem képviselt műfajokat, mint a mozaikművészet (2006. tavasz - 3. kép), a föníciai terrakotta szobrászat (2004. ősz - 4. kép) vagy a bizánci kori Egyiptom vázafestészete (2003. tél - 5. kép). A másik célt, a nemzetközi szinten is jelentős művek megszerzését legjobban a 2004. téli kiállítás példázza, amelyen egy Kr. e. 7. századi lakón bronzhydria volt látható, rajta egyedülálló plasztikus díszítéssel (6. kép). Öt kiállítás újonnan restaurált darabot mutatott be, egyet pedig a thesszaloniki Régészeti Múzeumtól kaptunk ajándékba a Gyűjtemény centenáriumára, 2008 telén. A többi a Gyűjteményhez kapcsolódó kutatásokról adott számot. Ívük a gyűjteménytörténettől szakkatalógusok előmunkálatain át az antik hagyomány jelentőségéről 2011 őszén megírt, epigramma tömörségű megfogalmazásig terjed.

5. kép. Kopt festett tárolóedény (2003. tél)

Az egyes kiállítások tudományos mondanivalóját a leporellók foglalták össze - számos új műtárgyunkról ma is ez az egyetlen publikáció. Rangjukat jelzi, hogy többüket változatlan formában viszontlátjuk egy tanulmánykötetben (Szilágyi J. Gy.: A tenger fölött. Budapest, 2011). Továbbiak később megjelent írások előmunkálatainak tekinthetők, vagy még lezáratlan kutatásokhoz kapcsolódnak. Valamennyi leporelló megjelent az Ókor című folyóiratban, 2010 tavaszától már kiinduló bibliográfiával kiegészítve, és hozzáférhető - az egyes kiállításokról készült, sajnos hézagos dokumentációval együtt - az Antik Gyűjtemény honlapján is. A sorozat tehát bekerült a magyar ókortudomány áramába (a tágabb hazai nyilvánosságban keltett visszhangjait lásd szintén a honlapon). Külföldi tudományos és múzeumi körökben - amennyire személyes tapasztalatokból ezt megítélhettük - kiemelkedő volt a fogadtatása: a világ nagy múzeumaiban tekintették példaértékűnek.

6. kép. Archaikus spártai bronzedény (2004. tél)

Az évszak műtárgya véget ért. Ám változatlan az igény, amely életre hívta: továbbra is kötelességünknek tudjuk, hogy folyamatosan közvetítsük az antik művészeti hagyományt. Nem mondtunk le arról, hogy megtaláljuk a sorozat folytatásának új, a mai viszonyokhoz alkalmasan illeszkedő formáját, és igyekszünk új formákat is találni. Ennek jegyében indult meg 2015 tavaszán a Gyűjtemény blogja, és ennek jegyében készítjük elő a virtuális antik kiállítás, a Hyperión szeptemberre tervezett újraindítását - továbbra is az egyetemek ókortudományi műhelyeivel együttműködve, de immár nem csupán gyűjteményi, hanem országos keretek között. Mert az új változat már az ókori emlékeket őrző közgyűjtemények széles körére terjed ki; mostani résztvevői a Szépművészeti Múzeum Egyiptomi és Antik Gyűjteménye, a Magyar Nemzeti Múzeum Római Gyűjteménye és az Aquincumi Múzeum - s persze reméljük, hogy a kezdeményezés a megyei múzeumok körében is kedvező visszhangot vált majd ki. Az évszak műtárgya sorozatot tehát tizenkét éven át sikerült megvalósítani - évszakról évszakra, elszánt kitartással, összesen negyvennégy alkalommal. Páratlan sorozatnak bizonyult - tudomásom szerint nem csupán a magyar múzeumok történetében egyedülálló. Halk, de több mint egy évtizeden át folyamatosan hangzó szólama volt a magyar ókortudománynak, s egyszersmind méltó monumentuma az Antik Gyűjtemény történetének. Éthosa az ismert zen-történetből köszön vissza. Megkérdezték a mestert, mi a siker titka. A válasz: minden nap edzeni kell.

Nagy Árpád Miklós