A Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményének története a kezdetektől 1929-ig - megjelent a Holmi 2007. áprilisi számában

Bevezető

A Grimani-kancsó. Antik Gyűjtemény, ltsz. 56.11.A

Az ókortudomány, tehát a klasszikus antik hagyomány feltárásának, kutatásának és továbbadásának tudományos módja talán olyan birodalomhoz hasonlítható, amely három-négy nemzedékkel ezelőtt, szellemi jelentőségének csúcsán egységesnek volt látható, mára viszont már hajdani tagköztársaságai is egyre kisebb utódállamokká morzsolódnak szét. Az utódtudományok mégis mutatnak közös tulajdonságokat, hiszen egy lényegi ponton változatlanul egymáshoz kötődnek: egységesen, a tudomány módján mutatják meg, mi az aktuális napjainkban a klasszikus antikvitásból. Hogy e kérdésnek mai, találóan poszthumanistának elnevezett korunkban mekkora jelentősége van, erről e helyütt aligha érdemes többet mondani. A közös tulajdonságok egyik szembetűnő vonása, hogy előtérbe került az önreflexió, az egyes tudományszakok történetének elemzése. A klasszika-archaeológia történetére vonatkozó kutatások napjainkban tapasztalható virágzása csak részben magyarázható meg a tudományipar közömbös szempontjaival, mint a témaínség vagy a tudományos túltermelés - valós szellemi igényből is fakad. Egyrészt abból, hogy történeti változásaiban láttassa a mindenkori jelen és az antikvitás viszonyát. Másrészt, és ez a szempont az utóbbi időben egyre fontosabbá válik, azt igyekszik feltárni, hogy a mindenkori jelen milyen múltat választott ki magának, azazhogy milyennek tudta, milyennek alkotta újra, rekonstruálta a saját elődjének elismert antikvitást.

A Grimani-kancsó. (Aquarell, Liber Antiquitatis Nr. 18)

Ebből a nézőpontból a magyar klasszika-archaeológia története tanulmányozásra érdemes témának ígérkezik. Egyáltalán nem mint puszta krónika, csakis a hozzátartozókat érintő "szellemi helytörténet", hanem mint egy nemzetközi concerto egyedi sajátosságokkal hangzó szólama; annak bemutatása, mikor mit jelentett a magyar kultúrában Európa egyik közös hagyományának, a klasszikus művészetnek a gyűjtése és tanulmányozása. Ez a kérdés pedig elválaszthatatlan egy magyar múzeum egyik részlegének, a Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményének a történetétől. Az Antik Osztály Magyarország egyetlen átfogó antik művészeti közgyűjteménye, története tehát eleve a téma gyújtópontjában van. Ám ennél többről is szó van: a budapesti nem csupán Magyarországon, hanem a kelet-közép-európai régióban is, Bécs, Thesszaloniki és Szentpétervár között az egyetlen átfogó antik gyűjtemény - az állítás hangsúlya nem az egyes államok területén őrzött műtárgyak mennyiségén, hanem az átfogó jellegen van. Innen nézve tehát a Gyűjtemény történetének kérdése máris tágabb összefüggésben tehető fel: a válasz egyben az európai antikvitás-recepció egyik regionális útja számára is tanulságokat rejt.

Az Antik Gyűjtemény állandó kiállítása (1997) - 2. terem

A Gyűjtemény történetének első fél évszázadát Szilágyi J. Gy. dolgozta fel a Múzeum fennállásának 50. évfordulója alkalmából megjelent tanulmányában. Bár az általa felvázolt kép fő vonalai máig érvényesek, legalább két okból érdemesnek látszik újbóli megrajzolására vállalkozni. Az egyik gyakorlati: a legutóbbi időben három, részben teljesen új forráscsoport vált tanulmányozhatóvá. A Szépművészeti Múzeum irattárában Litkei Ágnes, majd Dörögdi Éva gondos munkája nyomán a Gyűjtemény történetének első, meghatározó jelentőségű évtizedeit dokumentáló iratok mára zömmel hozzáférhetővé váltak, s a korábbinál jóval alaposabb áttekintést tesznek lehetővé. Másrészt 2005 tavaszán - P. Kranz és M. Boss nagyvonalú segítségével - módom nyílt átnézni az erlangeni egyetem Klasszika-archaeológiai Intézetében őrzött, korábban hozzáférhetetlen Arndt-archívum Budapestre vonatkozó dokumentumainak jelentős részét. Végül szintén új, bár az előzőeknél jóval kisebb horderejű forráscsoportnak tekinthető az MTA Művészettörténeti Kutatóintézetének Adattárában őrzött anyag, ami Hekler Antal 1917-1918-as konstantinápolyi tevékenységéről tudósít, és amelyet Szentesi Edit és Nagy Leventéné szívessége folytán tanulmányozhattam.

Az Antik Gyűjtemény állandó kiállítása (1997) - 2. terem

Mindezeknél fontosabb a történet megírására sarkalló másik ok. Az 1956-ban készült összefoglalás óta eltelt újabb fél évszázad, az 1956-ban megírt történet folytatódása, magának a kérdésnek adott új távlatot. S most az Európai Unióhoz való csatlakozás és a Szépművészeti Múzeum centenáriuma (a krónika jellegű beszámoló kötelességén túl) magától értődő alkalom annak átgondolására, hogy mikor mi volt a szerepe a Gyűjteménynek, az antik művészet legfontosabb hazai letéteményesének a magyar kultúrában. Az Antik Gyűjtemény története természetes módon két, egymástól távol eső kontextusba illeszkedik: éppúgy múzeumtörténet, mint antikvitás-recepció. Már csupán emiatt is érdemesnek látszott kiindulópontul nem ezek valamelyikét választani, hanem magára a történetre koncentrálni, és a Gyűjtemény "viselt dolgait" három szempont szerint bemutatni.
Hiszen így maguk az események mutatják meg, mikor mi volt a súlya és - ettől sokszor roppant távolságban - a fajsúlya az itt zajló históriának. A három kiválasztott szempont pedig a két kontextus közös tartományába tartozik, s a múzeum hivatal-aspektusából nézve a generációk óta készített "évi jelentések" három fő rovatának felel meg: gyűjteménygyarapítás, kutatómunka, ismeretterjesztő tevékenység.

Az Antik Gyűjtemény állandó kiállítása (1997) - 2. terem

Másképp megfogalmazva tehát a Gyűjtemény története három, egymástól lényegében elválaszthatatlan szálra fűzhető fel: mikor mit tekintett a Szépművészeti Múzeum gyűjteni érdemes antik művészetnek, milyen mértékű és értékű tudományos kutatómunka kapcsolódott ehhez, végül ez a munka miképpen vált a magyar kultúra részévé. A források alább kifejtendő jellege miatt az első kérdés áll a középpontban, a másik kettőről csupán érintőlegesen esik szó - máskorra vagy másokra marad részletes bemutatásuk és a történet továbbírása.
Az alábbi vázlat érvényét három tényező korlátozza. Egyrészt újra hangsúlyozni kell, hogy elsősorban irattári anyagokon alapul, azaz csupán három főszereplő megőrzésre érdemesnek tartott vagy véletlenszerűen fennmaradt dokumentumai alapján mutatja be a történteket. További forráscsoportok (elsősorban Hekler elkallódott levelezése és a korabeli sajtóvisszhangok) szisztematikus feldolgozása bizonnyal számos ponton módosítja majd a képet. Ráadásul az eddig feltárt források összetétele nagyon egysíkú: a múzeum irattára ebben az időben a beérkező leveleket, illetve a kiküldendő iratok fogalmazványait gyűjtötte össze, a hivatali ügymenet körén kívüli eseményeknek, szóbeli egyezségeknek nincs nyomuk. Arndt levelezése változatos ugyan, ám e hatalmas és ma még teljesen kiaknázatlan anyag módszeres feldolgozása messze túlnő a mostani lehetőségeken. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az Antik Gyűjtemény története csupán kicsiny része a Szépművészeti Múzeuménak. Az intézmény egészét érintő kérdések önálló vizsgálatának eleve nem lett volna értelme; ezek (például a látogatói statisztikák vagy a műtárgyvásárlásra, könyvek beszerzésére fordított összegek összegyűjtése és elemzése) a Múzeum történetének remélhető feldolgozása során lesznek majd elvégezhetők. Ily módon tehát az alábbi vázlat távolról sem teljes feldolgozása a Gyűjtemény korai történetének.

Az Antik Gyűjtemény állandó kiállítása (1997) - 3. terem

Az előzőknél is súlyosabb a harmadik korlátozó szempont. Nyilvánvaló és gyakran elfelejtett tény, hogy egy antik gyűjtemény történetének megírása elsősorban művelődéstörténeti és nem ókortudományi feladat. A Gyűjtemény sorsának alakulása világos, olykor döbbenetesen pontos paradigmája Magyarország történetének, s amiként a cseppet kutató biológusnak is a tengert kell látnia, a Gyűjtemény története is kizárólag a magyar történelem kontextusába ágyazva tarthat egyáltalán számot érdeklődésre.

Exékias budapesti amphorája, 540-530 k. - Antik Gyűjtemény, ltsz. 50.189

Mégis érdemesnek látszott e történet újraírására vállalkozni: abban a reményben, hogy választott nézőpontja, legyen bár az optimálistól különböző, mégis jól körülhatárolható, s alighanem szükséges is, mint egy majdani, a Szépművészeti Múzeum és/vagy a magyar ókortudomány egészére kiterjedő szintézis egyik előmunkálata. Ez a nézőpont egyszerre külső és belső: egy ókorkutatóé, aki maga is résztvevője az általa rekonstruált történet későbbi szakaszának, s így par excellence módon szembesülhetett azzal, hogy a múlt tanulmányozása egyben saját életének tanulmányozása - és azzal is, hogy a történet megírása egyben folytatásának is eszköze.

Megbecsüléssel és tisztelettel mindazoknak, akik közvetlenül vagy közvetve elmondhatják a százéves Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményének "viselt dolgairól": "quaeque ipse... vidi et quorum pars magna fui".

Előtörténet

A Loeb-Poseidón. Görög bronzszobor, K.r.e 4. sz; München, Antikensammlungen, ltsz. SL 15 (Aquarell, Liber Antiquitatis Nr. 19)

A történet előzményeit átfogó kutatások híján csupán fő vonalaiban lehet vázolni. Ismeretes, hogy a XVIII. század közepétől Európa nagy része az antik kultúra újrafelfedezésének lázában égett. A klasszicizmus és a Mediterraneum ókori emlékeit fölkereső Grand Tour égisze alatt történt meg a klasszika-archaeológia tudományos infrastruktúrájának kiépítése, aminek három pillére volt: a nagy antik múzeumok létrehozása (Louvre, 1793; a Parthenón-fríz kiállítása a British Museumban, 1816 - csupán a két legismertebb példát említve); az antik művészet egyetemi oktatásának bevezetése a XVIII. század közepétől, végül pedig a nagy tudományos intézetek létrehozása, amelyek gyakran azóta is végzik a görög-római ókor legfontosabb lelőhelyeinek feltárását (a Német Régészeti Intézet elődjét például 1829-ben alapították).
Magyarországra mindebből édeskevés jutott el. Bár újra hangsúlyozni kell, hogy a magyarországi antik műgyűjtés korai története föltáratlan, a jelek szerint a XVIII. században Európa számos országában kialakult főúri szoborgyűjteményeknek egyelőre nem látszik magyar megfelelője. A jórészt Bécsben élő magyar arisztokrácia számára tehát, úgy tűnik, az antik szobrok gyűjtése nem bizonyult alkalmas önkifejezési formának, ellentétben például a történetileg sok szempontból hasonló helyzetű Lengyelországgal.

A grumentumi lovas. Lucaniai bronzszobor, 560-550; London, British Museum, ltsz. GRA 1904.7-3.1 (Aquarell, Liber Antiquitatis Nr. 14)

Az antikvitás művészete a XIX. században is csupán keveseknek vált szenvedélyévé, közülük is elsősorban az eperjesi házát a Parthenón-fríz gipszmásolatával díszítő Fejérváry Gábort kell kiemelni. Gyűjteménye ritka módon még egy nemzedéken át folytatódott unokaöccse, Pulszky Ferenc révén, akinek a neve fémjelzi majd az Antik Gyűjtemény történetének első korszakát. Legszebb darabjaikat ma Münchenben, Londonban, Párizsban őrzik, közülük csupán kevés maradt Budapesten. A többi korabeli magángyűjteményből is alig néhány mű jutott a Szépművészeti Múzeumba. A nagy ásatások magyar megfelelője egy garibaldista katonatiszt, Mátyus Izidor 32 leltári tételt eredményező 1861-es feltárása Dél-Olaszországban, a "briganti" elleni harcok egyik szünetében. A rionerói ásatás célja beszédes: Mátyus azért végeztette katonáival a feltárást, hogy pelasg tárgyakat találjon, mivel a pelasgokat a magyarok őseinek tudta. Munkája tehát közvetlenül saját nemzete múltjának feltárására irányult, mint ezt Szilágyi J. Gy. nemrégiben megjelent könyvében elemezte. A Mediterraneumba tett kulturális zarándokút szintén a ritka virágok közé tartozott. A kevesek közül elsősorban egy magyar arisztokrata asszonyt, Wesselényi Polixénát kell megemlíteni, akinek alakját Jósika Miklós örökítette meg Az élet útjai című regényében, s akinek 1842-ben kiadott gyönyörű beszámolója 1835-ös itáliai és svájci útjáról teljesen visszhang nélkül maradt. Emlékül hazahozott antik tárgyai az aranyosgyéresi kastély feldúlása során pusztultak el 1849-ben.

Fejérváry Gábor (1780 Komlóskeresztes - 1851 Pest)

Már az eddigiekből is kitűnik az itt felidézett történet egyik alapvető sajátossága. Az antik művészeti hagyomány Magyarországon a XVIII. századtól kezdve mindig is csupán elkötelezett keveseket érdekelt igazán, a legtöbbször valóban csupán egy-két embert, legyen szó akár a műtárgyak gyűjtéséről s még inkább, ha a kutatásukról. "Kivált nekünk, magyaroknak, feltűnőleg kevés ízlésünk és szeretetünk van a szép művek iránt... Hány elegáns és magát legneveltebbnek képzelő társaságban árulja magát el néha ezen tárgyak iránt oly bosszantó s még nevetséges merő tudatlanság is, mely a tudományokat üldöző, könyvtárgyújtogató Omar ajkaira való volt volna!" Wesselényi Polixéna megállapítása nem csupán saját nemzedékére volt érvényes. S hogy itt valóban alapvető vonásról van szó - ez a helyzet napjainkban is tart: a rendszerváltás óta eltelt másfél évtizedben a hazai műgyűjtés elképesztő mértékű föllendülése mellett sem alakult ki egyetlen antik magángyűjtemény sem, és az általános nyugat-európai túlképzéssel szemben két kézen megszámolható, hány klasszika-archaeológus van Magyarországon.

A birodalmi korszak

Pulszky Ferenc (1814 Eperjes - 1897 Budapest)

A XIX. század utolsó harmadára Magyarország helyzete gyökeresen megváltozott.1867-ben megtörtént a kiegyezés a Habsburg-dinasztiával, s ennek révén az ország nem legyőzött, részekre darabolt tartomány volt többé, hanem egy kétpólusú birodalom, új nevén az Osztrák-Magyar Monarchia egyik fele, amelynek két, egyebekben független részét csupán a közös uralkodó (osztrák császár és magyar király), a közös had- és külügy, valamint az ezek biztosítását szolgáló pénzügy kapcsolta össze. Magyarország tehát három és fél évszázados peripeteia és alig húsz évvel az 1848-49-es szabadságharcban elszenvedett veresége után egy csapásra dinamikusan fejlődő európai nagyhatalomnak érezhette magát, nem véve tudomást azokról a súlyos belső feszültségekről, amelyek az I. világháború katasztrófájába döntötték. Az új szerep új feladatokkal járt együtt: ekkor épült ki a magyar elitkultúra ma is működő intézményeinek jelentős része (például két egyetem, az Operaház, a Szépművészeti és az Iparművészeti Múzeum) - természetes hát, hogy újra kellett fogalmazni az európai hagyományhoz s így az antik művészethez való viszonyt is. A soknemzetiségű Monarchia soknemzetiségű Magyarországán egyszerre csak újult szellemi és kultúrpolitikai érdeklődés fordult az Európa népeit összekötő antik művészeti hagyomány felé. Ez volt az a közeg, amelyben megszületett az Antik Gyűjtemény.

1867-1908: őstörténet

Hagyományosan az 1908-as évet szokás a Gyűjtemény alapítási dátumának tekinteni, amikor a Múzeum 135 márvány műtárgyat vásárolt Paul Arndt müncheni régész-műkereskedőtől.

Pars pro toto: Terrakotta lap Silénos-fejjel Rioneróból. 350-300 - Antik Gyűjtemény, ltsz. 75.69.A

A kérdést azonban érdemes tágabb összefüggésben vizsgálni, és összeállítani a korszak részben már korábban is feltárt eseményeiből kirajzolódó általános képet. Az 1908-as vásárlás ugyanis nem creatio ex nihilo volt, hanem egy hosszabb folyamat fordulópontja. Az Antik Gyűjtemény történetének ez az első szakasza három szállal is elválaszthatatlanul kötődik a már említett Pulszky Ferenchez, a kor kiemelkedő politikusához, a magyar múzeumügy alapító héroszához. Az első szál csak később szövődött a Gyűjtemény történetébe: 1873-ban került sor első ízben arra, hogy közpénzeken antik műtárgyakat vegyenek külföldön. A bécsi világkiállításon Pulszky Ferenc fia, Károly kapott megbízást arra, hogy a megalapítandó Iparművészeti Múzeum számára, annak kijelölt igazgatójaként s az atyai barát, Johannes Overbeck lipcsei professzor segítségével antik tárgyakat vásároljon. A cél az volt, hogy a klasszikus művészet mintáit kínálhassák a korabeli kézművesek számára - a kor európai irányzatához kapcsolódva a magyar kormányzat is felismerte tehát az antik vázafestészet és a "kisművészetek" példaadó erejét, még ha e felismerés szűk körű és csupán egyetlen akcióra korlátozódó volt is. Így került Magyarországra mintegy hetven műtárgy a Sayn-Wittgenstein-gyűjteményből, például a cumaei Héra-szentély korabeli ásatásának főleg korinthosi kerámiából álló anyaga, egy jelentős athéni váza- és római üvegedény-együttes- mindez évtizedekkel később, mint majd szó lesz róla, az Antik Gyűjteménybe jutott.

Pulszky Károly (1853 London - 1899 Brisbane)

A második, legfontosabb szál a Szépművészeti Múzeum megalapításához kapcsolódik. Ismeretes, hogy a XIX. század utolsó harmadában, polgári kezdeményezésből nőtt ki az a mozgalom, ami múzeumot akart emelni a magyar és az európai művészet alkotásainak. A Millennium legfőbb emlékművének tekintett múzeum létrehozásáról végül 1896-ban, a magyar honfoglalás ezrediknek megállapított évfordulóján hoztak törvényt. A három műfaj (szobrászat, festészet és grafika) bemutatására tervezett új múzeumban az antik művészetnek meghatározó szerepet szántak. Jól lemérhető ez a szerep az épület szerkezetén, ami híven tükrözi az alapítók, végső soron a Pulszky-kör elképzelését. Tervezője, Schickedanz Albert, Pulszky Károly közeli munkatársa ugyanis a Múzeum eszméjének körvonalazódásától, 1894-től kezdve részt vett a koncepció kidolgozásában, s még ki sem írták az épület megtervezésére hirdetett pályázatot, amikor elképzelése nagyjából már készen is volt. 1898 elején készült tervvázlata ugyanis fő vonalaiban már megfelel a később felépített múzeumnak, holott jó fél évvel korábbi a pályázat kiírásánál. Bár Schickedanz a pályázaton csupán második lett, a kijelölt igazgató, Kammerer Ernő mégis az ő tervéhez ragaszkodott, mondván, csakis ez valósítja meg az alapítók elképzeléseit. Schickedanz kettős épületet tervezett, egy reneszánsz palotát és egy antik templomegyüttest, ami pontosan igazodott a Múzeum gyűjteményi szerkezetéhez.

Pars pro toto: Athéni vörösalakos peliké, Dionysos. (Geras-festő, Kr.e. 480-470) - Antik Gyűjtemény, ltsz. 50.155

Az emeletes palotarész fölső és oldalvilágításos termeit a legnagyobb kincsnek, a képtárnak szánták, a főleg antik építészeti mintákat követő előrész hatalmas, felső világítású csarnokait pedig az európai szobrászat történetét bemutató gipszmásolatoknak. Ez a két részleg osztozott a hatalmas épület alapterületének több mint kétharmadán, a maradék elegendő volt a grafikai gyűjteménynek és - boldog idők! - az adminisztrációnak. A gipszgyűjtemény súlyponti részét pedig azok az antik szobormásolatok jelentették, amelyeket Pulszky Ferenc gyűjtött össze a Nemzeti Múzeum számára az 1870-es évek első felében. Ezt a gipszgyűjteményt akarták továbbépíteni a Múzeum alapítói tervszerű vásárlásokkal és olykor, csupán kiegészítésül, eredetikkel. A Szépművészeti Múzeum alapító koncepciója tehát fontos szerepet szánt az ókori művészet bemutatásának. Mint Wlassics Gyula kultuszminiszter a tervezés lezárásakor (1899) parlamenti beszámolójában elmondta, a szobrászati gyűjtemény "berendezésére, arányaira... különös súlyt fektettem, mert a plastika fejlődése a nem rendszeres egybeállítást mutató, esetlegesen egyik vagy másik irányban gazdagodást nyert külföldi gyűjteményekben a maga egészében sehol sem tanulmányozható, és így e téren mintaszerűet és bizonyos tekintetben tökéleteset létesíthetünk. Mert ezen osztály, ha egyszer teljes lesz, másolatokban és eredetiekben a szobrászat fejlődését a legősibb emlékektől... napjainkig fogja mutatni...".

Hősök tere, tervrajz, 1897-1898? (Gábor E. - Verő M. (szerk.) Schickedanz Albert, 1996, 184)

Az Antik Gyűjteményt történetének első szakaszában tehát elsősorban ezek a gipszmásolatok jelentették. A cél kettős volt: teljes és az antik művészet legmagasabb szintjét szemléltető együttest akartak létrehozni - az eredetiség igénye nem játszott szerepet. Az említett miniszteri beszámoló, amely termenként írja le az antik szobrászat történetét az ókori Kelettől a késő antik korig bemutató kiállítást, eredeti művekről nem tesz említést. Pedig a Múzeumban ekkor már volt néhány antik műtárgy, ezek jelentik a Gyűjtemény alapító állományának harmadik összetevőjét. 1893-1895 között ugyanis Pulszky Károly, már a Szépművészeti Múzeum kijelölt igazgatójaként, nagyszabású vásárlásokat bonyolított le Olaszországban. Főleg reneszánsz festményeket vett, ám a jelek szerint eredeti antik művek megszerzéséről sem mondott le. 1895-ig tizenegy tétel, összesen tizenhat tárgy került múzeumi nyilvántartásba. S ezen a ponton válik fontossá az antik művészet hazai tudományos recepciójának már említett alapmotívuma: a századfordulón nem volt egyetlen régész sem Magyarországon, aki részt tudott volna venni a Szépművészeti Múzeum megalapításában. E tizenegy tétel közül ma csupán három tartható eredetinek. Későbbi sorsuk még beszédesebb. 1897-ben - a Múzeum anyagának jelentős részével együtt - tízéves letétül az Iparművészeti Múzeumban helyezték el őket, ahonnét 1907-ben, az új múzeumépület átadása után kerültek vissza. Ezután azonban - a Szépművészetiben nem lévén gazdájuk - elkallódtak. (Mint látni fogjuk, ugyanez történt ekkoriban a MNM-ban lévő antik márványszobrokkal is.)

A Szépművészeti Múzeum épületének tervrajza, 1898 (Gábor E. - Verő M. (szerk.) Schickedanz Albert, 1996, 181)

Tíz tárgyra a II. világháború után bukkantak rá a Múzeum pincéjében, egy további: ólomból készült, feliratos etruszk urnafedő-utánzat 2004-ben került elő. Öt darab jelenleg is lappang - a leírások alapján ezek zöme is posztantik lehet. Az iratok szerint Pulszky Károly e tizenegy tétel megszerzésére tekintélyes összeget fordított. Valószínű tehát, hogy antik darabok vásárlásával is megpróbálkozott, de helyesen mérte fel saját lehetőségeit, és inkább a reneszánsz művészet emlékeire összpontosított. S "...tudjuk, hogy antik eredetiek gyűjtésére még lett volna idő is, mód is. Hiszen azóta született a görög művészetnek három olyan nagyszerű gyűjteménye, mint a newyorki és a bostoni múzeum antikosztálya s a koppenhágai Ny-Calsberg glyptothéka, hogy kisebb gyűjteményekről és már meglevő múzeumoknak azóta szerzett görög eredeti szobrairól ne is beszéljünk" - értékelte a helyzetet egy nemzedékkel később Elek Artúr, a tisztán látó kritikus. A Szépművészeti Múzeum antik gyűjteményének ez az első, klasszicista koncepciója jól ismert művészettörténeti kontextusba illeszkedik.

A Szépművészeti Múzeum, (Gábor E. - Verő M. (szerk.) Schickedanz Albert, 1996, 202)

A szép- és iparművészetek szétválasztásán alapult - ennek emlékét őrzi a múzeum magyar neve is. Beszédes, hogy a Gyűjtemény egyik legnagyobb kincsét, a Fejérváry-Pulszky-gyűjteményből származó Grimani kancsót 1899-ben, tehát a Szépművészeti formálódásának időszakában az Iparművészeti Múzeumba leltározták be. A szépművészet műfajainak: az építészetnek, a szobrászatnak és a festészetnek az európai történetéről akartak átfogó képet adni; az utóbbit eredeti darabokkal, az előbbit pedig elsősorban főművek másolataival szemléltetve. Mint szó volt róla, a művészet kultusztemplomának tervezett épületben nagy hangsúlyt kapott az antik szobrászat, mégpedig az ókori művészettörténet klasszicista kánonjának megfelelő arányokban. E múzeumi koncepció klasszikus példája alighanem a Stüler-féle berlini Neues Museum, középpontjában szintén az antik gipszmásolatokkal, amelynek terve az 1840-es évekből származik, és ami csupán kiegészítette az eredeti műveknek szánt épületet. Első korszakában tehát a Szépművészeti Múzeum mintegy fél évszázaddal korábbi mintát követett az antik műtárgyak gyűjtésében, ráadásul ezt is felemás módon. Ez a minta azonban aligha véletlenül vált elfogadottá az akkori Magyarországon. A XIX-XX. század fordulójának megoldatlan és talán megoldhatatlan problémái helyett, amelyek az első világháború végi összeomláshoz vezettek, a századforduló Magyarországán a mitikusan felfogott történelem állt az uralkodó világkép középpontjában. Egy találó megfogalmazás szerint "...az aktuális társadalmi és politikai problémákat a történelemből vett példákkal fejezték ki, másrészt viszont a példaként szolgáló történelmi eseményt kiragadták valódi összefüggéséből, és a politikai aktualitásokhoz idomították". Ez a historizáló felfogás könnyen találhatott rá az antikvitás klasszicista kánonjára. Számára e kánon főműveinek másolatai könnyebben bizonyultak be- és elfogadhatónak, mint a kánon nézőpontjából szükségképpen alacsonyabb rangú, alternatív értelmezéseket is lehetővé tevő eredetik, amelyek töredékessége e felfogás számára "nem izgató misztérium, mint a hogyan azt egyes modern szobrászok értelmezik, hanem a pusztulás szomorú jele". Ez a klasszicista koncepció nem zárta ki eredeti darabok megszerzését. "Az osztály alapját a Nemzeti Múzeumnak... legnagyobbrészt másolatokból álló értékes gyűjteménye képezi" - írta Wlassics Gy. Jelképes értelemben ez a "legnagyobbrészt" a Gyűjtemény további történetének kiindulópontja, ez adott egyáltalán esélyt a folytatására.

Kitérő: az 1894-es múzeumterv

Ezen a ponton érdemes rövid kitérőt tenni.

A Szépművészeti Múzeum épületének tervrajza, 1899 (Gábor E. - Verő M. (szerk.) Schickedanz Albert, 1996, 185)

Nemrégiben került elő a múzeumi irattárból egy hiányos (2-37 lap) irat, amely a Szépművészeti Múzeum koncepciójának a megvalósulttól - az itt tárgyaltak szempontjából - radikálisan különböző változatát tartalmazza. Írója ismeretlen, de széles szellemi horizontja és ma is tanulságokkal szolgáló hozzáértése miatt aligha volt a Pulszky-körtől független; a legvalószínűbb, hogy Pulszky Károly (l. alább). Bár a Múzeum alapító koncepciójának kialakulása még föltárásra vár, eddig is tudott volt, hogy legalább két szakasszal számolhatunk. Az alapítás történetét résztvevőként ismerő Peregriny J. múzeumi titkár tömör összefoglalása szerint "Az eredeti terv szerint a Szépművészeti Múzeumnak magában kell foglalnia: a) a szobrászatnak, b) a festészetnek és c) a graphicai művészeteknek emlékeit oly sorozatokban, a melyek ezeknek fejlődését, legelső gyakorlásuktól fogva a mai napig, alaposan megismertetni alkalmasak. ...Ezen kereten később az a változtatás történt, hogy dr. Kammerer Ernő 1896. február 13-án tartott képviselőházi beszéde folytán, dr. Wlassics Gyula vall.- és közokt.-ügyi minister... hozzájárult a szobrászati, a festészeti és graphicai műveknek szűkebb korlátok között való gyűjtéséhez..." A most felbukkant kézirat a Múzeum létrehozásához vezető, 1894 októberében tett miniszterelnöki előterjesztés egyik előkészítő változata volt; ezt a két szöveg szó szerinti egyezései kétségtelenné teszik. A dokumentum tehát a múzeumkoncepció első szakaszának egyelőre legfontosabb forrása.

A Szépművészeti Múzeum és a Hősök tere (tervezet) (Gábor E. - Verő M. (szerk.) Schickedanz Albert,1996, 113)

A tervezet mindenképpen önálló elemzésre méltó, itt csupán az Antik Gyűjtemény számára adódó tanulságait érdemes megemlíteni. Ebben ugyanis egészen más szerepet szántak az antik tárgyaknak, mint az 1899-ben elfogadott és 1906-ra megvalósult koncepcióban. A döntő különbség a tervezett gyűjtés horizontjában volt: "...az antik műveltségnek, tehát az egyiptomi, az asszyr, a phöniciai és a középtenger partjain keletkezett egyéb, a hellén, etrusk, római műveltségek festésének és plastikájának emlékeit kell közönségünknek megismerhetnie". (Uo. 3/1.) Minthogy a szobrászat fő műveiről - szemben a festményekkel - készíthető pontos másolat, ezért fontos feladat egy történetileg teljes gipszmásolattár összeállítása. "Így tehát azon helyzetben volnánk, hogy a plasztikai művészetnek legfőbb alkotásait, az egyiptomiaktól kezdve a 19.ik századig bemutathatnók." (Uo. 6/3.) Ez azonban kevés. "E mellett még egy egész sorát lehet megszerezni az eredeti műveknek - úgy antik márvány-, bronz-, teracotta- stb. eredetieket, mint a kereszténykor különféle műveltségeiben szerepelt nagy művészegyéniségek eredeti műveit. Ezáltal a gipszöntvény sorozatok kellő megértése és a plasztika művészetének teljes ismerete lehetővé lesz a múzeum látogatói számára." (Uo. 6-7/3.) S nem csupán az antik szobrászat emlékeit látták gyűjtésre érdemesnek.

Egy képtári kabinett festési vázlata. Aquarell (Gábor E. - Verő M. (szerk.) Schickedanz Albert,1996, 199)

"Az ókori festés emlékeinek gyűjteménye csak igen kevés helyütt tanulmányozható, minthogy ez emlékek nagy része tönkrement. Fogalmat azonban az antik festésről és graphikai művészetről nyujtanak nekünk a görög diszedények. Ezek Európa majdnem minden múzeumában inkább archeologiai, mint művészeti szempontból gyűjtettek össze. Kétségtelen, hogy ily gyűjtemény aránylag csekély összeggel létesithető volna, mert hiszen e diszedények nagy számmal maradtak reánk, és a műkereskedésben aránylag még mindig olcsón szerezhetők meg. Ha tisztán a festés és graphikai művészetek fejlődésének szempontjában gyűjtetnének össze, egy művészileg rendkívül érdekes és tanuságos gyűjteményt lehetne szerezni, ami megint egyetlen szépművészeti múzeumban sem kísértetett meg. Az is kétségtelen, hogy még lehető lesz ugy egyptomi, mint etrusk és római festéseket megszerezni." (Uo. 8-9/3-4.)
A fenti idézetek világosan mutatják a kezdeti és a megvalósult koncepció közötti radikális különbségeket. A kettő horizontja alig összemérhető. Az előbbi messze túlterjedt a görög-római szobrászat klasszicista kánonja szerinti gipszmásolatokon, a szép- és iparművészet kettősségén; az antik Mediterraneum művészeteinek egészét mutatta volna be. Horizontja nem Hellas és Róma, hanem az antik Mediterraneum; tárgya nem a görög-római szobrászat klasszicista kánonja, hanem az antikvitás teljes művészeti hagyatéka; a szobrászat főműveinek gipszmásolatai nem önmagukban állnak, hanem kiegészítik az eredetiket. Hiszen a cél a művészetek történetének bemutatása. Nem parttalanul, hanem az európai és a magyar nézőpontra koncentrálva, s nem pusztán történeti érdeklődésből, hanem a kortárs művészetre is figyelve, az antik művészetet az egyetemes művészet egyik fontos fejezetének tekintve. Olyasféle koncepció volt ez, mint ami Fejérváry Gábor gyűjteményében öltött alakot, amiről Pulszky Ferenc beszélt méltán híres, a British Museum fejlődésére is ható londoni előadásában, s aminek megvalósításához csupán a XX. század közepén látott hozzá a Szépművészeti Múzeum.

Gipszöntvények a Reneszánsz-csarnokban. 1910-es évek(Szépművészeti Múzeum, Fotótár)

Hiszen, tudjuk, illo tempore Budapesten nem ezt a tervet kezdték el megvalósítani. A "miértek" földerítése végképp önálló feladat, s még az irattári források feltárása is jórészt hátravan. Egyelőre csupán két, szintén újonnan feltárt mozzanat kapcsolódik ide. Bárhogy történt is, meghatározó lehetett az a nézet, amelyet Pulszky Károly itáliai vásárlásairól fogalmazott meg a tevékenységét megsemmisítő ítélettel sújtó vizsgálóbizottság, tagjai közt a nevével a művészettörténeti hitelességet biztosító Székely Bertalannal: "...a vásárolt tárgyak jelentékeny része az úgynevezett műtörténelmi cathegoriához tartozik, és oly művekből áll, melyek magukban véve elég műbecscsel nem bírnak, hanem műtörténelmi szempontból lehetnének érdekesek, ha eléggé typikusak és markánsak volnának, vagyis ha az illető kor művészetét kellőleg képviselnék. Azonban ezen utóbbi igénynek is csak kivételesen felelnek meg a megvizsgáltuk tárgyak... Íly tárgyak beszerzése általában csak egy oly országban ajánlatos, a melynek a művészet virágzása korából elegendő gyűjteménye van, és fel akarja mutatni a művészet virágzásának előzményeit is. De egy oly országban, mint a mienk, a mely még a művészet virágzása idejéből is alig bír valamit... még korai dolog oly műveknek a gyűjtése, a melyek pusztán a művészet előéletét ismertetik. Annyi eredeti tárgyat összegyűjtenünk, a mely a művészet fejlődéséről általában fogalmat adna: lehetetlen. Arra se elég pénzünk nincs, se elég műtárgy nem kapható. Puszta szórványos és selejtes primitív tárgyak összehalmozásánál pedig sokkal czélszerűbbnek vélnők - a ma már annyira tökéletesült és olcsó - reproduktiókban szerezni be azon műtárgyakat, a melyek csak a művészet eredetét és első fejlődését mutatják ki. Ilyenek tömeges beszerzése és kitárása nekünk is lehetséges, és ezek organikus összeállítása sokkal több okulást nyújtana, mint néhány összefüggés nélküli gyönge eredeti mű beszerzése".

Gipszöntvények a Nemzeti Múzeumban, 1880-90-es évek.

Az önmagában is káprázatos okfejtés elemzése nem ide tartozik; nyilván ez volt az általános nézet, s ennek jegyében búcsúzott el Kammerer Ernő, a Pulszky Károly felfüggesztése után a Múzeum élére kinevezett kormánybiztos parlamenti felszólalásában a Múzeum régi koncepciójától, és fogalmazta meg az újat: "Mint Jupiter fejéből Minerva, úgy állott itt előttünk egyszerre a szépművészeti történeti múzeum eszméje. Készítette egy nagy szakértelmű, hanem némileg tanúlmányai által talán elfogúlttá lett ideálista, és elfogadta egy merész és minden szép iránt hamar lelkesűlni tudó államférfiú, a ki azonban művészeti vagy muzeális kérdésekkel addig foglalkozni nem érkezett." Ez az eszme "Első sorban kivánja az antik műveltség, tehát az egiptomi, asszir, fenicziai és a Középtenger partjain keletkezett egyéb műveltségek emlékeit, az alatt értendő a trójai, mikénei, tirinti stb. Azután jönnek a hellén, etruszk és a római kultura feltüntetése." Ez a koncepció (amelynek eredeti, torzítatlan változatában persze nem az a képtelenség állt, hogy az új múzeumnak a felsorolt kultúrák adnák majd a súlypontját; az "Első sorban" a meglévő gyűjteményből hiányzó és feltétlenül pótlandó anyagra vonatkozott) "...egy oly ideális, nagyterjedelmű, oly óriási programm, a melyet a mai viszonyok között talán csak egy föltétel alatt lehetne megvalósítani, akkor, ha teljes felhatalmazást adhatnánk valakinek arra, hogy járja be az összes európai gyűjteményeket, hozzon el onnan szabadon mindent, ami a szépművészeti múzeumunk keretébe illik.

Antik Gyűjtemény, ltsz. 2005.3.A

És még az esetben is, ha ingyért kapjuk meg a tárgyakat, hátra van azon kérdés eldöntése, hogy hol helyezzük el ezen óriási gyűjteményt, és hogy az adminisztrativ óriási költségeket hogyan fedezzük". Az új múzeum szerepkörét a Nemzeti és az Iparművészeti között kell kijelölni, elkerülendő a vetélkedést. "De a szépművészeti múzeummal sem terjeszkedhetünk ki azon túl, a mire gyakorlati szükség van, hogy tudniillik kielégítse a mai festészeti mesteriskola s majdan a festészeti akadémia igényeit, hogy megfeleljen a plasztikai iskola igényeinek és a műtörténelmi tanszéknek, és nyújtsa a szükséges anyagot. Végre még egy czélt kell figyelemmel kísérni. Az Esterházy-képtárban nagy és becses gyüjtemény áll rendelkezésünkre, a mely azonban itt-ott hézagokat mutat fel, kell tehát, hogy bevásárlásainkban ezen képtár hézagait is kipótoljuk... Ily kör megállapításával... nem helyezünk súlyt az egiptomi, asszir és fenicziai kulturákra; teljesen elhanyagoljuk az etruszk, bizánczi s maur művészeteket, feleslegesek a görög s római festészeti emlékek, s megmaradnak a görög és római plasztikának kiváló példányai..."

1908: az első kísérletek
A Szépművészeti Múzeumot 1906. december elsején avatta fel Ferenc József, 1908-ban pedig már új távlatok nyíltak meg a nemzetközi kapcsolatait lassan kiépítő intézmény előtt. Márciusban egy Teheránban dolgozó német mérnök ajánlott együttműködést a Múzeumnak. Felajánlotta segítségét a Selyemút egyik fontos állomását jelentő Raga területén végzendő "ásatások alkalmával előkerülő tárgyaknak a 'műtörténeti múzeum' részére való megszerzésére".

Paul Arndt (1865 - 1937; R. Lullies - W. Schiering (szerk.), Archäologenbildnisse, 1988, 158)

Kammerer (akkor már igazgató) válaszában "élénk érdeklődést" tanúsított a felkínált lehetőség iránt, de a döntés előtt tudni akarta, mekkora költségek várhatók, és milyen leletek remélhetők. Érdeklődésének tárgyát világosan értésre adta: vajon a várható leletek "például domborművek, építészeti töredékek, szobrok, vagy csak kisebb régiségek"? Az ásatás ügyét a második kérdés döntötte el. Mint az igazgató válaszlevelét előkészítő dr. Nécsey László művészettörténész előterjesztésében olvasható, Ragában "...a vonatkozó irodalom szerint praehistorikus keramikai tárgyakat és kis bronz tárgyakat találtak... A Szépm. Múzeum ilyen tárgyakat nem gyűjt".
Néhány hónappal később E. C. Sommer nápolyi műkereskedő megteszi az első antik szoborra vonatkozó vételi felajánlást. Kammerer megint csak tüstént válaszol, de az első levélváltásnak nincs folytatása (a szobor azóta is lappang). A Múzeum tehát megpróbált elindulni azon az úton, amely P. Arndt müncheni műkereskedő, régész, a következő időszak főszereplője szerint az antikgyűjtés természetes fejlődési íve:
"Az első lépés a gipszmúzeum létrehozása. Ha ezt elértük, magasabbra kell tennünk a mércét. Nem csupán másolatokat akarunk - eredetiket is."

Egy alapító esemény: az Arndt-márványok megvásárlása

Pars pro toto: A budapesti táncosnő, Kr.e. 3. sz. - Antik Gyűjtemény, ltsz. 4759

A Gyűjtemény második korszakát megalapító esemény a 135 tételes Arndt-féle szobrászati gyűjtemény megvásárlása volt 1908-ban. Kezdeményezője a jelek szerint maga Arndt volt, aki személyes okokból (ekkor építette föl hatalmas házát) mindenképpen el akarta adni gyűjteményét, s amikor német múzeumokkal (főleg Frankfurttal, olykor Münchennel) folyó tárgyalásai zsákutcába jutottak, más megoldás után nézett. Október végén levélben fordult Hekler Antalhoz, az elkövetkező korszak másik főszereplőjéhez, akivel tudományos levelezést folytatott, vajon Budapestet nem érdekelné-e az anyag. Hekler a Nemzeti Múzeumban dolgozott, de pontosan tudta, hogy a Szépművészeti az egyedül szóba jöhető vevő, ezért ennek érdekében járt közben "kedves barátjánál", Majovszky Pál miniszteri titkárnál X. 30-án, az Arndt-levél kézhezvételét követő napon. Fő érve az a meggyőződés volt, hogy "a Szépművészeti Múzeum való hivatásának csak úgy felelhet meg, ha igyekszik, hogy a gipszek mellé minden korszakból eredeti szoborműveket is szerezzen". Azt is tudta, hogy az Arndt-gyűjtemény minden darabja hordoz művészettörténeti vagy tudományos értéket, hiszen értő ember válogatta össze őket. Hekler leveléből látszik, hogy mindenfajta előkészítés nélkül íródott, és egy váratlanul adódó, kivételes lehetőség felismerését tanúsítja:
Hekler elsősorban dr. Koronghi Lippich Elek miniszteri tanácsostól remélt segítséget, a Múzeum igazgatójának, Kammerer Ernőnek a nevét csak utólag szúrta be a szövegbe. Majovszky, aki egy szigorú megfogalmazás szerint talán az egyetlen minisztériumi tisztviselő volt a XX. században, akinek művészeti érzéke és képzettsége volt, még aznap délutáni dátummal támogatólag továbbküldte Hekler levelét Kammerernek. A hozzáfűzött ötsoros kommentár a főhatósági stílus remeke: az intézkedés gyorsasága, a vásárlás pártolása, ami elé nem gördíthet akadályt a pénzhiányra való esetleges hivatkozás - mindez világos minisztériumi állásfoglalás volt a Múzeum igazgatója számára. Alighanem abban is lehetett része Majovszkynak, hogy gr. Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter az ügy mellé állt. Az esély tehát adott volt - de ki kellett használni. A döntés Kammerer kezében volt, hiszen a vételárat neki kellett biztosítania. ő is fölismerte a páratlan lehetőséget, és alig két héttel Arndt levele után Németországba indult; először Drezdába, hogy szakvéleményt kérjen Paul Hermanntól és az antik szobrászat legkiválóbb kutatói közé tartozó Georg Treutól, majd pedig Münchenbe, Arndthoz. A magyar követségen zajló tárgyalások menetéről csupán annyit tudunk, hogy Arndt engedett a vételárból, s hogy egy illetékfizetési részletkérdés miatt majdnem kudarccal végződtek. Végül november 26-án, mindössze egy hónappal Arndt Heklerhez írott levele után, a mindenkori magyar bürokrácia viszonyait ismerve hihetetlen gyorsan, aláírták a szerződést. A XII. 5-én kelt, miniszteri jóváhagyásért folyamodó igazgatói felterjesztés már csupán kötelező formaság volt. Azt is fontos hangsúlyozni, hogy a vételárat Kammerer a Múzeum költségvetéséből, a gipsz- és a plasztikai gyűjtemény gyarapítására szánt keretekből biztosította. A kifizetett vételár magas volt, de egyáltalán nem csillagászati: 80 000 márka (ekkoriban Goya Bermudezné képmása című festményét 180 000, egy Picasso-rézkarcot pedig hatvan márkáért vette meg a Múzeum).

Antik Gyűjtemény, ltsz. 4799

Az 1908-as vásárlás tehát egy kínálkozó alkalom gyors megragadása volt. Bár a Kammerer szavaival "a múzeum fejlődésében epochálisnak nevezhető... szerzemény" zömmel a gipszállomány kiegészítésére szánt töredékeket hozott, mégis átfogó antik szoborgyűjteményhez juttatta a múzeumot, amelyben legfeljebb egy-két kiemelkedő darab volt csupán, ám összességében alkalmas volt az antik szobrászat történetének bemutatására a kykladikustól a késő antik művészetig. Külön ki kell emelni, hogy a kor egyik legkitűnőbb szakértője válogatta össze, akinek a tudása a lehető legjobb biztosíték volt az antik szoborhamisítás egyik virágkorában. S valóban, a 135 darab közül ma mindössze egy látszik biztosan posztantiknak, a terrakotta Niobida. A szobrot L. Curtius szakvéleményében a Gyűjtemény fő darabjai közé sorolta, és évtizedeken át a Múzeum egyik emblématikus műtárgya volt. Éppen jelentősége miatt 2002-ben a J. P. Getty Alapítvány nagyvonalúan elvállalta restaurálását. A TL-analízis során azonban mindenki meglepetésére két, egymástól független laboratórium is modern munkának állította a Niobidát. Közismert, hogy a hamisítványok életkora általában egy-két nemzedék. A Niobidát száz év múltán nem szakértő szem, hanem természettudományos eljárás "leplezte le" - az Antik Gyűjtemény egyik volt főműve tehát hamisítványként is a főművek között marad.
Az alapító vásárlás történetéből jól kirajzolódnak azok a "dramaturgiai szerepek", amelyek betöltése a későbbiekben is a Gyűjtemény működésének feltétele volt: mindenekelőtt a biztos tudású, koncepciózus tudós, aztán az anyagi feltételeket biztosító "mecénás" (a legtöbbször maga az állam az igazgató képében), végül az ügyeket nem intéző, hanem elintéző hivatalnok szerepe - azoké tehát, akik tudják, hogy mit?, hogy miből? és hogy hogyan? kell, illetve lehet felépíteni egy múzeumi gyűjteményt.

A Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményének története a kezdetektől 1929-ig - megjelent a Holmi 2007. májusi számában

1908-1914: ár és apály

Lépő nőalak torzója, 450-425 - Antik Gyűjtemény, ltsz. 4721

A következő évek főszereplői ugyanebből a körből kerültek ki, a szereposztás azonban meglepő. A szakértő tudós helyét ugyanis elsősorban maga Arndt tölti be, aki egyúttal a legfontosabb eladó, illetve közvetítő is, a Múzeum informális ügynöke. A Múzeum vezetéséről lesújtóan vélekedő Hekler neve ebben az időszakban csupán elvétve fordul elő a múzeumi iratokban. A szerzeményezési ügyek elintézése és a szükséges pénz biztosítása Kammerer buzgalmán múlt, a vásárlások hordereje pedig általában kisebb volt annál, hogysem minisztériumi segítségre lett volna szükség. A szobrokért elvben felelős Wollanka József műtörténész, "az antik szoborgyűjtemény vezetésével megbízott segédőr" gyűjteménygyarapítási ténykedése főleg abból állt, hogy Arndt adatait magyarra fordítva és okvetetlenkedő megjegyzésekkel fűszerezve elkészítette (olykor káprázatos pongyolasággal) a fölterjesztések első, Kammerer által rendre átjavított vázlatát.
Arndt tanácsadói tevékenységének első nyoma egyidejű gyűjteményének megvásárlásával. Mindössze egy héttel a szerződés aláírása után R. Serrure párizsi kereskedő egy peplosos nőalak torzóját kínálja eladásra - Arndt tanácsára, mivelhogy a darab közeli rokona a Múzeum újonnan szerzett egyik szobrának. Az eset pontosan mutatja a korszak vételi ügyeinek szkhémáját: Arndt, a Múzeum antik szobrainak messze legjobb ismerője, aki még az eladásuk után is sajátjainak érezte darabjait, tudományos és múzeumi szempontok alapján ajánl (olykor nem is a saját tulajdonában lévő) darabokat a gyűjtemény fejlesztésére, vagy akadályozza meg hamisítványok megvételét; leveleinek leegyszerűsített magyar átiratát terjeszti elő Wollanka, Kammerer pedig saját mérlegelése alapján, a Múzeum gyarapítási keretének terhére hozza meg a minisztériumnak csupán jóváhagyásra fölterjesztett döntését.

Peplosfigur Curtius. 1. sz. eleje, Frankfurt, Liebighaus, ltsz. 383 (P. C. Bol, Bildwerke aus Stein und aus Stuck, 1983, 51)

Az 1909-es esztendő jórészt az Arndt-márványok ügyeinek intézésével telt (elsősorban is az actiumi relief megsérülése nyomán kialakult helyzet novemberig tartó lezárásával), a következő kettő viszont pontosan megmutatta az Antik Gyűjtemény első korszakának lehetőségeit és korlátait.
Arndt révén 1910-ben négy újabb szobor került a Múzeumba: egy jelentős mű (ún. Isis Pelagia, amelyet korábbi fő megbízójával, a koppenhágai C. Jacobsennel való szakítása után ajánlott fel Budapestnek), valamint három portré. Néhány héttel később Arndt felkínálja nagy értékű terrakotta-, váza- és bronzgyűjteményét is, ami "kitűnő alapja lenne egy kezdődő antik gyűjteménynek" - ezt viszont Kammerer tüstént elutasítja. A Szépművészeti Múzeum antik művekkel való koncepciózus gyarapítása ekkor tehát főleg a szenvedélyes gyűjtő, Arndt szívügye, aki nyíltan föl is ajánlja Kammerernek segítségét egy Antikensammlung kialakításában, hiszen most van talán az utolsó esély egy komoly együttes létrehozására. Kammerer márványszobrok megvásárlására nem sajnálja a pénzt, ám az antik művészet, de még az antik szobrászat ezeken túli területe számára "...a mi gyűjtésünk és megvalósítandó feladatunk körén kívül esik". Felfogása a kor átlagának felelt meg, és pontosan tükrözte a magyar múzeumügy korabeli koncepcióját: a szép- és az iparművészet közötti különbség fontosabb az antik művészeti hagyomány egységénél.

Antik Gyűjtemény, ltsz. 4028

1911-ben is fontos darabokkal gyarapodott a Múzeum - újra csak Arndt révén. ő közvetített a Vienne-i férfitorzó, valamint a nagyméretű női fej (1912-ben lezáródó) megvásárlásánál, az Euripidés-portré és az Aphrodité-fej pedig közvetlenül tőle került Budapestre. A helyzet furaságát talán a tc. Niobida-fej megszerzésének története szemlélteti a legjobban. A darabot először 1910 őszén említik Arndt és Kammerer levelezésében. A jelek szerint Arndt figyelt fel rá, az ő feltevése volt, hogy az állítólag ugyancsak Capuából való fej az említett Niobidával azonos oromcsoporthoz tartozott. A fejet Arndt 1911 tavaszán tudta megvenni a Múzeumnak. Bár, mint írta, a darab "nagyon csúf, rossz állapotban van, de régészeti okból mégis feltétlenül meg kell venni". Az Arndt révén megszerzett műveken kívül a gyarapodásnak egyetlen más forrása volt: a müncheni Adolf Preyss gyűjteményének három darabja került Budapestre. Az aktákból egy felvirágzó múzeum dinamikus, új vezetésének ténykedése látszik kirajzolódni: Preyss az egész, tizennyolc tételből álló szoborgyűjteményt akarta eladni, Wollanka J. helyszíni szemle során választotta ki a művészeti szempontból legértékesebb fenti hármat. A vásárlást tehát akár az ő muzeológiai aristeiájának is tekinthetnénk, ha nem szerepelne a kiválasztás tényét rögzítő útijelentésben: a válogatással Arndt is egyetért - azaz nyilván ő mondta meg Wollankának, mit érdemes megvenni.

Antik Gyűjtemény, ltsz. 3934

E két évben tehát Arndt, közvetve vagy közvetlenül, valamennyi vételben közreműködött! A Múzeum közel ugyanannyi pénzt fordított antik márványok vételére, mint 1908-ban, ennek egy részét, a kormányzati figyelem biztos jeleként, külön miniszteri keretből. Az alapító vásárlást követő években tehát sikerült továbblépni, és jelentős darabokkal bővíteni az antik plasztikai gyűjteményt.
A fenti hármas szereposztás azonban csak ideig-óráig működhetett. Arndt 1910-től többször is összefoglalta az európai műtárgypiac fő jellemzőit: egyre szigorodó kiviteli szabályok, a kontinens nagy múzeumainak visszavonulása, Amerika mindent elsöprő tőkeereje, a megszerezhető darabok rohamosan növekvő ára s végül az egyre tökéletesebb hamisítóipar. Bár nyilvánvaló, hogy ebből az összegzésből az ő közvetítői szerepének nélkülözhetetlen volta is kiviláglik, szerepe valóban nélkülözhetetlennek bizonyult. Arndt, aki a jelek szerint becsülettel tudta összeegyeztetni a tudományos tanácsadó és az eladó ellentétes szerepköreit, lassan belátta, hogy a múzeum nem akar (a gyűjtőkör kiszélesítésében) vagy nem képes (elsősorban hozzáértés, olykor anyagi lehetőségek híján) az általa tanácsolt úton haladni. 1912-től már érezhetően fogyó türelemmel magyarázta, mit miért lenne érdemes megszerezni, 1913-ra pedig gyakorlatilag teljesen visszavonult.

Antik Gyűjtemény, ltsz. 4054

Pedig az általános múzeumi helyzet kedvező volt. Kammerer nagy utat járt be említett 1896-os parlamenti felszólalása óta; s bár még 1910 tavaszán és őszén sem akart hallani Arndt terrakottáinak megvásárlásáról, két évvel később már meghallotta a nagyszerű gyűjtő és régész figyelmeztetését: "Gondolja csak meg, szükségük van egy ilyen gyűjteményre; Pesten ugyanis tudomásom szerint el sem tudják képzelni, milyen egy Tanagra." Kammerer miniszteri előterjesztéssé fogalmazta Arndt érveit, ügyesen előkészítette a gyűjtemény megszerzésére szolgáló pénzügyi keretet, majd Münchenbe küldte Wollankát. Wollanka háromszor is megnézte a darabokat, majd - lebeszélte Kammerert a vásárlásról. Mint írta, az ár nincs arányban a darabok művészi értékével, bár a gyűjtemény tudományosan jó...
Néhány hónappal később került sor a Wollanka-korszak legnagyobb szabású vállalkozására. 1912 nyarán kalapács alá került Párizsban a főleg szobrokból és görög geometrikus vázákból álló Lambros és Dattari-gyűjtemény. Kammerer felkészült az árverésre, külön keretet kért rá a minisztertől. Felterjesztése világosan mutatja a hivatalnok igazgató szellemi, de legalábbis muzeológiai fejlődését: "E két gyűjtemény anyagából leginkább az antik bronzok érdekelnek bennünket, mert antik plasztikai gyűjteményünkből ezek még teljesen hiányoznak. Midőn a dr. Arndt-féle antik szoborgyűjtemény megvételére szerencsés voltam engedélyt nyerhetni, az a cél vezérelt, hogy a törvény rendelkezése szerint létesülő nagy gipszöntvény-muzeumunkban alkalom adassék a közönségnek eredeti antik szoborműveknek a gipszöntvényekkel való összehasonlításra, mert ezek hiányában a gipsz-másolatok a kellő haszonnal nem tanulmányozhatók."

Uralkodó bronzszobrocskája. New York, Metropolitan Museum, ltsz. 55.11.11 (Antiquités Égyptiennes Grecques et Romaines, 1912,69. t.)

Kammerer elérte, hogy gr. Zichy János miniszter húszezer koronás kerettel kiküldje Wollankát Párizsba. "Az antik szoborgyűjtemény vezetésével megbízott segédőr" elment az árverésre, de - az Antik Gyűjtemény későbbi történetében példátlan módon - egyetlen fillért sem vásárolt el. Az indok megint csak nem a pénzszűke volt. A márványok "...nem voltak elég jók ahhoz, hogy érdemes lett volna bármelyikőket gyűjteményünk számára megvenni. A bronzok között volt nehány határozottan kiváló darab, de éppen ezek oly rossz karban voltak, hogy lemondtam a megszerzésükről". Útját mégsem tartotta hiábavalónak, mert tájékozódott a párizsi műkereskedelem általános helyzetéről.
Wollanka érvei mindkét alkalommal megtámadhatatlannak látszanak: a darabok művészi színvonala nem éri meg a kért árat. Ez akár a felelős kutató hangja is lehetne - ha nem a tehetségtelenséget álcázná. Wollanka ugyanis az alkalmatlan múzeumi kutató egyik archetipikus kifogása: a nondum matura est gőgje mögé bújva rendre kitért a vásárlások felelőssége elől. "Csakis főműveket veszünk" - utasította el valamennyi ajánlatot, ahol nem támaszkodhatott Arndt tudására. A Wollanka-korszak vételi ügyeinek áttekintése ugyanis megdöbbentő képet mutat: minden megvalósult vásárlás Arndthoz kapcsolódik. Valahányszor Wollanka volt az egyedüli szakértő, az ügy kudarccal végződött, holott a korábbi antik vásárlások hírére a korszak legjelentősebb műkereskedői (P. Hartwig, W. Helbig, C. és E. Canessa) keresték meg ajánlataikkal a Múzeumot. 1912-1913-ban, tehát Arndt visszavonulása után az Antik Gyűjtemény egyetlen művet sem vásárolt.

Athéni oinochoé. Kr.e. 730, Párizs, Louvre ltsz. CA 2509 (Antiquités Égyptiennes Grecques et Romaines, 1912, 2.t.)

A szerzeményezési tevékenységnek ez a látványos elsorvadása egyszerre volt ok és következmény, pontosan megmutatja az Antik Gyűjtemény történetének tán leglényegesebb sajátosságát. A gyűjtemény gyarapítását anyagi eszközök birtokában "kívülről" is intézhette egy nem régész, lelkiismeretes hivatalnok (a múzeum igazgatója) és egy koncepciózus, külföldön dolgozó tudós és műkereskedő. Ez azonban csupán ideig-óráig volt elegendő. A megszerzett műalkotások ugyanis nem kerültek be a magyar kultúra áramába. Az 1908-as vásárlás - Hekler A. egyetlen ismeretterjesztő előadásától eltekintve - visszhang nélkül maradt; Wollanka fő (sit venia verbo) tudományos teljesítményét, az Arndt-gyűjteményt bemutató, valójában Arndt jegyzeteiből összeállított kiadványt Hekler megsemmisítő bírálat alá vette. 1913-ban megnyílt a márványok Wollankától rendezett és az egyik teremben (Dór Nyaktag) az antik gipszmásolatok függelékeként bezsúfolt kiállítása, amiről Hekler és Bálint A. írt ugyancsak megsemmisítő kritikát. Három hónap múlva a termet be is zárták. Wollanka - valamennyi utódával ellentétben - nem tanított egyetemen, tevékenységének semmiféle kisugárzásáról nem tudunk. Beszédes tény, hogy az Antik Gyűjtemény szájhagyománya egyetlenegy történetet sem őrzött meg róla. Összegezve tehát: az 1908-as vásárlást lendületes folytatás, majd elsősorban is a hozzáértés, a világos koncepció hiányából fakadó megtorpanás követte. Tudományos munka alig folyt, a kiállítás megbukott. Az élet akkor kezdődött újra, amikor értő kutató került a Múzeumba.

1914-1918: az első aranykor. Hekler Antal múzeumi őr

Pars pro toto: Athéni fejedény: Pygmaeus és daru küzdelme. A Sótadés-festő műhelyéből, Kr.e. 450/440 k. (M. Boss et al., Antikensammlung Erlangen, 2002, 78)

Hekler Antalt "1914. évi március hó 26.-án... kelt rendeletével mint őri cimmel és jelleggel felruházott segédőrt" a Szépművészeti Múzeumhoz rendelte át Jankovich Béla vallás- és közoktatásügyi miniszter, "és az antik plasztikai osztály vezetői tennivalóinak végzésével bizta meg". Ezzel egyidejűleg Wollanka Józsefet a Nemzeti Múzeumba osztotta be. Az iratok nem árulnak el semmit a személycsere hátteréről, de könnyen lehetséges, hogy a személycsere az 1914 áprilisában hivatalba lépő új igazgató, Petrovics Elek kezdeményezése volt, és bizonyos, hogy megfelelt a múzeumról alkotott elképzeléseinek. Mint később megírta, "...egyik fő törekvése épen az volt, hogy minden gyűjteményhez, amely nem áll az igazgató közvetlen vezetése alatt, vezető-tisztviselő is osztassék be", aki felelőse és szakértője a rábízott egységnek. A jelek szerint tehát a két legendás igazgató egyike, Petrovics Elek kezdeményezte az oly kevés utóda számára magától értődő, holott a Múzeum szerkezetéből természetesen adódó koncepciónak, az autonóm múzeumi gyűjtemények rendszerének kiépítését, ami alapjában határozta és határozza meg a Múzeum történetét. Bárhogy volt is, az antik plasztikai gyűjtemény élére Hekler Antalnál jobbat nem találhatott.

Pars pro toto: boiótiai skyphos. Kr.e. 430 k. (M. Boss et al., Antikensammlung Erlangen, 2002, 80)

Hekler a modern értelemben vett magyar klasszika-archaeológia megalapítója. 1904-ben, frissen doktorált jogászként, személyes érdeklődéstől hajtva és közeli rokona, a későbbi magyar kultúrpolitika fő irányítója, Klebelsberg Kunó biztatására beiratkozott a müncheni egyetemre, hogy a kor egyik legnagyobb kutatójától, Adolf Furtwänglertől tanuljon. 1905-ben már publikálta is első régészeti írását, s mindössze két diákév után, a mester négy kedvenc tanítványa egyikeként újra doktorált, majd hazajött. Portrétanulmányai és disszertációja máig érvényes eredményeket tartalmaznak. Kutatásai révén egy csapásra a legmagasabb tudományos színvonal jelent meg Magyarországon. Az itt tárgyaltak szempontjából fontos kiemelni, hogy munkássága nem a korábbi, elsősorban Pulszky Ferenc köréhez kapcsolódó hagyományt folytatta, attól teljesen független volt. A magyar klasszika-archaeológia második nemzedéke tehát nem az első tevékenységének szerves folytatásaként jelent meg, hanem váratlanul, közvetlen előzmények nélkül. Látni fogjuk majd, ugyanígy történt a harmadikkal is. Mint szó volt róla, az Arndt-gyűjtemény megvásárlásánál is fontos szerepet játszott, utána viszont nem vett részt a Szépművészeti Múzeum ügyeiben.
Hogy mekkora változást jelentett Hekler kinevezése, jól mutatja a nevéhez fűződő első két múzeumi irat. Alig három héttel áthelyezése után fölterjesztést készített a miniszternek, hogy "örök letét gyanánt... helyeztessék át" a Nemzeti Múzeumból tizenhat antik műtárgy: a perinthosi kuros, a Troasban talált Dionysos, a palmyrai női mellkép, valamint tizenhárom egyiptomi kőemlék. Hekler tehát elsőként fogalmazta meg a feladatot: a tágan értelmezett antik szobrászat hazai múzeumokban szétszórt emlékeinek összegyűjtését.

Pars pro toto: Terrakotta Silénos öszvéren, Kr.e. 480 k. - Antik Gyűjtemény, ltsz. T 38

A hangsúly megint csak a legfontosabb műfajnak tekintett szobrászaton és nem az antik művészet egészén volt - Sesonk trónörökös szobra kellett, a Grimani kancsó nem -, mégis itt tűnik fel először a közgyűjteményi anyag gyűjtőkör szerinti szétválasztásának igénye, ami majd csupán húsz év múlva fogalmazódott törvénnyé és (legalábbis a görög-római műtárgyak esetében) közel fél évszázaddal később gyakorlattá. Érdemes utalni egy másik szempontra is. Hekler listája csupán három görög-római darabot tartalmazott. A Nemzeti Múzeum pincéjében azonban továbbiak is lappangtak az idő tájt, ezekre épp Wollanka bukkant rá a következő évben. A XIX. század folyamán odakerült klasszikus szobrászati anyagnak tehát éppúgy nem volt gazdája a Nemzetiben, mint a Pulszky vásárolta daraboknak a Szépművészetiben. Hiába voltak közgyűjteményben, ez önmagában nem bizonyult elegendőnek megőrzésükhöz. (A kért szobrokat ekkor nem kapta meg a Szépművészeti Múzeum, a történet lezárására csak évtizedek múltán került sor).
Hekler második lépése sem kevésbé fontos. Újabb egy hónap múltán Münchenbe és Párizsba indult "antik plasztikai tárgyak megtekintése és esetleges megvásárlása érdekében". Az út eredményeként vette meg a múzeum Arndt korábban elutasított, hatszázötven tételes terrakottagyűjteményét és az attikai Velanideza nekropolisából származó késő-klasszikus torzót, máig az Antik Gyűjtemény egyik legbecsesebb szobrát. E vásárlás pontosan megmutatja Hekler szerzeményezési koncepcióját. ő is a plasztika körén belül maradt ugyan, de a terrakották révén új esztétikai és kutatási lehetőségekkel gazdagította a gyűjteményt (ráadásul olyan együttest sikerült megszereznie, amely átfogó képet ad a műfaj történetéről a mykénéi kortól a római császárkorig), a "Wir kaufen nur Hervorragendes" fentiekben bemutatott időszaka után pedig valóban tudott főművet vásárolni. Világosan látta, hogy az 1908-as alapvetés után a Múzeum lehetőségeit elsőrangú művekre kell összpontosítani.

Antik Gyűjtemény, ltsz. 5668

Érdemes itt utalni egy további, tudományon kívüli, de sine qua non szempontra is. A torzó és a terrakották együttes vételára kb. két és félszerese volt az 1908-as vásárlás értékének. Ezt a múzeumi léptékkel hatalmas összeget nem bőkezű adományozók révén, hanem viszonylag egyszerű gazdasági manőverrel sikerült előteremteni. A koncepciózus igazgatónak hála, a Múzeum többévi részletfizetésre vállalt kötelezettséget. S bár 1914. augusztus 1-jén kitört az első világháború, e koncepció alapján 1916-ig további három nagyszabású kísérletre kerülhetett sor.
Az első sikeres volt: a kor másik nagyszerű régész-műkereskedője, Ludwig Pollak közvetítésével került Budapestre a Gyűjtemény portrégalériájának két kiemelkedő darabja, a Hermarchos és az ún. Pittakos. Pollak a büsztökkel együtt egy archaikus lófejet is vételre kínált, ezt azonban Hekler nem fogadta el - a pénzt egy sokkal nagyobb jelentőségű mű megszerzésére szánták. A tarentumi istennőről van szó.
Hogy a szobor megszerzéséért folytatott nemzetközi küzdelemnek magyar szála is lett volna, korábban csak az antik gyűjteménybeli szájhagyomány őrizte meg. Nemrégiben előkerült iratok alapján azonban a történet viszonylagos pontossággal rekonstruálható. A szobrot 1915. IX. 28-i levelében ajánlotta fel a Múzeumnak J. Hirsch műkereskedő. Hekler tudta, mi a tét: "Mindent el kell követnünk, hogy megragadjuk a nagyszerű lehetőséget" - írta Arndtnak. Hekler és Petrovics erőfeszítéseik és kormányzati kapcsolataik révén elérték a szinte lehetetlent: a jelek szerint a magyar kormány az I. világháború harmadik évében biztosítani tudta az egymillió márkás vételárat!

Antik Gyűjtemény, ltsz. 5000

Bár Hirsch december elején Berlinbe vitette a szobrot, az ügyben közvetítő Arndt még XII. 18-án is így írt Heklernek:
"Múzeumuknak most olyan vásárlásra nyílt lehetősége, amilyenre évtizedekig nem fog, de talán soha többé." Bárhogy volt is, a Múzeum és a magyar kormányzat az államrezon jegyében nem szállt versenybe a Vilmos császár személyes (és bőkezű anyagi) támogatását élvező berlini múzeummal. Hekler utólag így foglalta össze a történetet: "Ezért a szoborért egymagáért érdemes Berlinbe utazni, és bizonyára sokak vándorlásainak ez az emlék lesz a fő czélja. Bevallom, nehéz szívvel irom le e sorokat, mert ha nem élünk ily rendkivüli és nehéz időket, úgy minden valószinüség szerint Berlin szerepét Budapest vette volna át."
A harmadik nagyszabású kísérlet Zsolnay Adolf (Adolf Wix von Zsolna) diplomata, a Monarchia kavalai konzulja gyűjteményének a megszerzésére irányult. Heklernek sikerült elérnie, hogy a főleg Thasoson talált márványokból álló együttes huszonkilenc legjobb darabja letétként a Múzeumba kerüljön, és az iratokból nyilvánvaló, hogy ezt csupán a megszerzésükre irányuló első lépésnek tekintették. A Monarchia összeomlása után azonban Zsolnay visszakérte a gyűjteményt, s csupán egyetlen, időközben megszerzett, Rómából származó domborművet hagyott ajándékul Budapesten.

Kitérő: a mediterraneumi magyar ásatások terve

Antik Gyűjtemény, ltsz. 5030

Ugyancsak a Hekler-korszakban történt nagyszabású kísérlet a korabeli "Grossarchäologie" két további pillérének a kiépítésére, azaz, hogy legyen magyar ásatás és tudományos intézet a Mediterraneumban. A tervnek volt előzménye: egy évtizeddel azelőtt, 1902-1905 között már sor került hasonló próbálkozásokra. Kezdeményezője Berzeviczy Albert kultuszminiszter volt, motorja pedig Láng Nándor, a magyar klasszika-archaeológia korai történetének másik meghatározó és méltatlanul háttérbe szorított alakja, aki máig ható érvénnyel teremtett bázist tudományának Debrecenben: az egyetemi oktatás lehetőségét és tanulmányi gyűjteményt. A tervezett helyszín akkor Görögország volt. A kormányzat jóindulatának fő indítékát Láng így fogalmazta meg: "...nemzeti szempontból is nagyjelentőségű volna, ha hazánk résztvenne abban a culturmunkában, melyben nálunk kisebb országok is már szép eredményeket értek el, mert alkalmat szolgáltatna arra, hogy hazánk államiságát a külföld előtt documentálhatnók, sőt ez már azért is kötelességünk, mert az osztrákok czéltudatos és eredményes munkálkodása ezen a téren kedvezőtlen világot vet Magyarországra, mely politikai és gazdasági téren versenyre kél Ausztriával, de megfeledkezik arról, hogy ezt a versenyt a legnemesebb téren, a culturalis tevékenységben is felvegye". "Alulnézetből" megfogalmazva érve még ösztönzőbben hatott: "Az osztrákok ép oly buzgó, mint eredményes tevékenységének láttára sajnálattal tapasztaljuk Magyarországnak ezen a téren való passzivitását, amelynek alapján nem a nyugattal, hanem keleti kis szomszédainkkal kerülünk kellemetlen szellemi rokonságba."

A Wix-fej. Kr.e. 570-560, Koppenhága, Ny Carlsberg Glyptothek, ltsz. 2787 (H. Sitte, JÖAI 11, 1908, 1-2.t.)

A mediterraneumi ásatást és intézetet tehát a nemzetek (ekkor még) békés versengésének eszközéül szánták kezdeményezői. Ismeretes, hogy ez a fajta agón volt a korabeli Großarchäologie fő politikai hajtóereje - a múlt "gyarmatosítása" párhuzamosan haladt a Föld fehér foltjainak eltüntetésével ésa gyarmatbirodalmak kiépítésével. Magyarországon mindez sajátos árnyalatot kapott: közvetlen ösztönzője a Monarchia két pólusa közötti vetélkedés és a magyar önállóság, valamint a nemzetiségekkel szembeni "kultúrfölény" demonstrálásának kényszere volt. Ám ezeknél is erősebbnek bizonyult egy másik, a magyar történelemből túlontúl jól ismert paradigma, ami egyúttal az ókortudomány egyik, találóan defenzív opportunizmusként meghatározott felfogásának legnagyobb hatású magyar programja is. Bár a görög régészet irányítója, P. Kavvadias és W. Dörpfeld, az athéni Német Régészeti Intézet vezetője pártolta az ügyet, s már az intézet költségvetése is elkészült, a tervezés utolsó szakaszában megbukott a Tisza-kormány. Nemzeti retorikájú utóda pedig "úgy ítélt, hogy nekünk itthon még annyi teendőnk van, hogy ilyen vállalkozásba nem bocsátkozhatunk".
Egy következő kormányzat azonban újra csak a nemzetközi szempontot ítélte fontosabbnak. Jankovich Béla miniszter 1914-ben három kutatót kért fel a lehetőségek feltárására. Pósta Béla egy általános jellegű török-magyar intézetet tervezett; Darkó Jenő az ásatások helyszínéül Phrygiát (Hierapolis, Laodikeia) javasolta, Hekler pedig Kilikiát.

A Wix-fej. Kr.e. 570-560, Koppenhága, Ny Carlsberg Glyptothek, ltsz. 2787 (H. Sitte, JÖAI 11, 1908, 1-2.t.)

"Nekünk, kisebb és szegényebb népnek... oda kell figyelmünket fordítanunk, ahol egy egész antik város feltárásával kulturtörténeti szempontból kerek eredményt hozhatunk létre", ahol a keresztény és a török "középkor emlékeit is felölelő kutatásokra" nyílik lehetőség. A kutatócsoport szerkezetét és költségvetést is tartalmazó tervezet tehát a kor nagy ásatásaihoz hasonlóan a historizmus régészeti felfogásának máig érvényes feladatát fogalmazta meg: egy város "fiziognómiájának" rekonstruálását, ahogyan A. Conze írta a pergamoni feltárások céljáról. A tervezett színhely elsősorban Olba és Meriamlik volt. Heklert nem csupán az ásatás óriási tudományos haszna érdekelte; abban is bízott, hogy "...azok, kik az ásatás szervezésének ügyét kezükben tartják, módot találnának arra, hogy az ásatásaink alkalmával előkerült műtárgyak, legalább részben bennünket illessenek meg, bárha az ásatási szabályzat minden napfényre került lelet tulajdonjogát kifejezetten az ottomán állam számára tartja is fönn". "Ha a kilikiai expedició megvalósul, a Szépművészeti Múzeum antik osztálya s a magyar archaeologiai tudomány a legszebb reményekkel tekinthet a jövőbe." A három terv közül Jankovich Heklerét találta a legalkalmasabbnak, az általa felkért akadémiai bírálóbizottság (elsősorban megint csak az őt meg sem említő Heklerrel szemben nagyvonalú Láng N.) pedig lelkesen támogatta a tervet, egyúttal újra fölvetetve az athéni intézet megalapításának szükségességét.

Torzó, Thasosi múzeum, ltsz. 3807; (B. Holtzmann, RA 1992, 191)

Másfél évvel később, 1917 februárjától megkezdte működését a Konstantinápolyi Magyar Tudományos Intézet. Vezetőjéül, múzeumi állásának megtartása mellett, Heklert nevezték ki. Bár egyelőre föltáratlan, hogyan kapcsolódik az Intézet megalapítása az imént tárgyaltakhoz, a kérdésre váratlanul vet fényt az a forrás, amelyet az MTA Művészettörténeti Intézetének Irattára őriz: ismeretlen személy által készített "szöveggyűjtemény", amely a Hekler Konstantinápolyban írt leveleiből összegépelt régészeti adatokat és a Tudományos Intézet tevékenységére vonatkozó részleteket tartalmazza. Az intézet hivatalos célja a tudományos utánpótlás biztosítása volt. A Hekler-levelekből azonban kiderült egy másik, diplomáciai titoktartásba burkolt feladat is: éppen az ásatás megszervezése. 1917. IV. 4-én például ezt írta Hekler az ismeretlen címzettnek: "S neked azt is megsúghatom, hogy az ásatások ügyében már török részről történtek ajánlatok. Türelemmel az érett gyümölcs az ölünkbe fog hullani. E tárgyban bizalmas jelentést küldtem Kunonak (Klebelsberg - N. Á. M.). Remélem, nagy lesz az öröm. De egyelőre a dologról nem szabad beszélni." V. 7.: "Az ásatások ügyében is már teljes sikerrel csaknem befejeztem az előzetes tárgyalásokat. A háború érjen csak véget: rögtön munkába állhatunk."

A berlini istennő, Kr.e. 461 k. Berlin, Staatliche Museen, ltsz. SK 1761 (I Greci in Occidente, 395)

A levélrészletek azt is mutatják, hogy az 1917-es év nagy részét Konstantinápolyban töltő Hekler egyre inkább az Intézetet érezte tevékenysége fő színterének, a Múzeum háttérbe szorult. Az erők átcsoportosítását jól mutatja, hogy ebben az évben kísérlet sem történt vásárlásra, a Gyűjtemény csupán ajándékokkal gyarapodott: az Enyedi Lukács özvegye által felajánlott három márvánnyal és a Nemes Marcelltől kapott tíz festett vázával. Mindeközben Hekler, a Múzeum plasztikai gyűjteményének vezetője, a konstantinápolyi intézet igazgatója, 1917 nyarán megpályázta a budapesti egyetem művészettörténeti tanszékének megüresedett tanszékvezetői állását is. 1918 októberében nyilvános rendes egyetemi tanári kinevezést kapott. Petrovics megadta ugyan a szolgálati felmentést, de kérte, hogy Hekler "a változott viszonyoknak megfelelő alakban" továbbra is folytathassa múzeumi működését. Hiszen az ország egyetlen klasszika-archaeológusaként a Múzeum pótolhatatlan szakembere. Petrovics "...egyik fő törekvése épen az volt, hogy minden gyűjteményhez, amely nem áll az igazgató közvetlen vezetése alatt, vezető-tisztviselő is osztassék be, s ez az okszerű és a gyűjtemények fejlesztésére üdvös rendszer érzékeny csorbát szenvedne az által, ha az antik plasztikai gyűjtemény vezető nélkül maradna". Mint írta, Hekler hajlandó a folytatásra. Egyelőre, amíg "...egyetemi előadásainak előkészítései nagyobb mértékben kötik le", heti három napot dolgozna a múzeumban, később, egyetemi munkája csökkenésével "...naponként hajlandó foglalkozni a múzeum gyűjteményében, s természetesen rendkívüli esetekben (például nagyobb rendezési munkálatoknál) úgy most, mint később egyébként is rendelkezésre állana". Mivel költségvetési törvényre "hosszabb ideig nem lehet számítani", Petrovics múzeumi forrást talált fedezetül.

Antik Gyűjtemény, ltsz. 6259

Bár Petrovics kérését egy következő kormány váratlan módon teljesítette, 1918 tragikus őszén Hekler kilépett a Múzeumból. Távoztával lezárult a Gyűjtemény egyik virágkora. Alapja két tényező szerencsés és egyelőre megismételhetetlennek bizonyult együttállása volt: a kulturális kormányzatnak a legendás főigazgató által fölerősített jóindulata találkozott egy fiatal kutató felkészültségével, tett- és becsvágyával. A Hekler-korszak mérlege: fontos darabok és főművek megszerzése, a Gyűjtemény helyének alapjában máig érvényes kijelölése az országos múzeumi hálózatban, az első érdemi állandó kiállítás megrendezése, egyetemi oktatótevékenység, az antik művészet fáradhatatlan népszerűsítése, s mindezektől elválaszthatatlanul a mindezek alapját adó, nemzetközi mércével is jelentős tudományos teljesítmények. Ezenkívül pedig a magyar klasszika-archaeológia átfogó bázisainak megteremtésére tett kísérletek, ívük az egyetemtől a külföldi tudományos intézeten át az ásatásig terjedt. Hiszen alighanem ilyen kísérletként érdemes értelmezni Hekler 1917-es, talán a müncheni múzeumokat és a tanszéket, valamint az aiginai ásatásokat egyaránt vezető Furtwängler mintáját követő álláshalmozását, függetlenül attól az itt tárgyaltak szempontjából amúgy is érdektelen kérdéstől, mennyi személyes ambitio társult hozzá.

Antik Gyűjtemény, ltsz. 6923

Mindez nyilvánvalóan akkor is sok lett volna egyetlen embernek, ha nem merül el az a világ, amelynek támogatása nélkülözhetetlen volt e nagyszabású tervek végrehajtásához. A Gyűjtemény történetének egésze felől nézve jelképes érvényű, hogy e korszak pontosan az I. világháború idejére esett.
A fenti áttekintésből egyúttal az 1908-1918 közti korszak fő sajátossága is kirajzolódik. Arndtnak és Heklernek az antik szobrászat iránti rajongásból származó fáradhatatlansága és európai szintű szaktudása jelentette azt az erőt, amely alkotó módon volt képes kihasználni a kulturális kormányzat ekkoriban meglévő jóindulatát. Amikor viszont ez az erő hiányzott, "cessavit ars". A Gyűjtemény története később is e két szélső pont között oszcillált.




A birodalmi korszak után

1919-1929: átmeneti kor

1918-ban elpusztult a Monarchia. A magyarországi klasszika-archaeológia, néhány évvel újjászületése és tüstént bekövetkező felvirágzása után új helyzetbe került. A korábbi évtizedeket jellemző kormányzati jóindulat elenyészett, hiszen Magyarország kelet-európai kisállam lett, ennek minden nyomorúságával. A konstantinápolyi intézet megszűnt, a kis-ázsiai ásatás terve végleg ad acta tétetett. Hekler átment az egyetemre, a Gyűjtemény de iure gazdátlanná vált. Akármennyire meglepő is, az országos összeomlást követő évtized a Gyűjtemény történetében mégis inkább az előző korszak ínséges viszonyok között való folytatásának látszik. Bár Hekler nem tartozott a Múzeum kötelékéhez, de facto mégis tovább irányította a Gyűjteményt, és Petrovics égisze alatt igyekezett megtenni, amit megtehetett. Így volt lehetséges, hogy a Gyűjtemény, ahová csupán 1923 nyarán került újra régész Oroszlán Zoltán, Hekler konstantinápolyi asszisztense személyében, egyáltalán működni tudott, amiben persze hatalmas szerepe volt Petrovics hozzáértésének is.

A kerateai koré. 570-560 k. Berlin, Staatliche Museen, ltsz. SK 1800 (K. Karakasi, Archaische Koren, 234)

Hekler a következőképpen határozta meg múzeumi helyzetét egy Arndthoz írt 1924-es levelében, amely egyelőre első dokumentuma a két kutató között a háború végén megszakadt kapcsolat újrafelvételének: "Úgy látszik, nem értesült arról, hogy múzeumi állásomat már 1918-ban feladtam, miután nyilvános rendes tanárrá neveztek ki, s az Antik Gyűjtemény vezetését csupán becsületbeli kötelességként tartottam meg… heti egy-két alkalommal szoktam ott dolgozni." A szerzeményezést azonban lényegében továbbra is ő intézi, "mivel Petrovics a Gyűjtemény fejlesztésében az ő tanácsait követi". Kettejük nagyságát jól mutatja, hogy ez a kevés milyen sokra volt elég.
Ami a szerzeményezést illeti, az élet 1921 nyarán kezdődött újra Beöthy Zsolt irodalmár gyűjteményének részleges megvásárlásával. A felkínált tárgyak közül Hekler választja ki a megszerzendő ötöt, részben minisztériumi keretből, nagyrészt pedig, Petrovics géniuszának hála és első ízben a Múzeum antik vásárlásai történetében, magánadományokból.
Hekler fentebb idézett sorai abból az 1924-es leveléből valók, amelynek témája a Gyűjtemény harmadik korszakának emblématikus története. A levél Arndt vételi felajánlására válaszolt. A jelek szerint ugyanis Arndt ott folytatta a Múzeummal, ahol 1916-ban, a berlini istennő történeténél abbahagyta: megvételre kínálta az archaikus görög művészet másik főművét, a kerateai korét. A történet, amelynek a Múzeum irattárában nincs nyoma, hiszen a két tudós magánlevelezésében zajlott, hamar lezárult. Hiába mozgatott meg minden követ Hekler és Petrovics, a kért összeget (21 milliárd korona a Bethlen-kormány szanálási programjának idején!) lehetetlen volt előteremteni; a szobrot végül a berlini múzeum vette meg.
Arndt azonban továbbra is ajánlott vételre darabokat a Múzeumnak, amelyet "félig sajátjának" tekintett. S bár mindegyik kísérlet kudarccal végződött, a levelezés ténye önmagában mutatja, hogy a Múzeumot ekkor még a lehetséges vásárlók körébe sorolták. S a kitartást végül siker koronázta.

Héraklés. Az Andokidés-festő csészéje, részlet. Kr.e. 520 k. - Antik Gyűjtemény, ltsz. 51.28

"Egy reprezentatív sírsztélé megszerzéséhez például szerintem még a mai nehéz körülmények között is ki lehetne csiholni a szükséges lelkesedést" - írta Hekler Arndtnak 1926 telén. Egy évvel később, amikor egy háromalakos attikai relief felbukkant a nemzetközi műtárgypiacon, Arndt megint csak tett ajánlatot a Múzeumnak. A történet jól indult, Petrovics acélkemény üzletemberként leszorította az árat, és kiharcolta, hogy a vételárat három részletben fizethesse meg a Múzeum. Ám a történet hamar lidércnyomássá változott: Petrovics rendre nem kapta meg a minisztérium, olykor a személyesen Klebelsberg Kunó miniszter által megígért pénzeket, így mindig több hónapos késésekkel fizette ki a vételárat. Mire a perrel fenyegető és csupán diplomáciai beavatkozással elsimított ügy véget ért, mindhárom főszereplő számára világossá vált az addig járt út folytathatatlansága. Petrovics nem vett több antik tárgyat, Arndt megszakította kapcsolatát a Múzeummal, Hekler az antik művészet kutatása helyett egyre inkábba magyarországi barokk felé fordult. 1929-ben megjelent máig alapvető katalógusa a Múzeum antik márványairól, így jelképesen is lezárult a nevével fémjelzett korszak. A Monarchia összeomlását követő évtizedben tehát az antik gyűjtés főszereplői, megint csak Hekler, Petrovics és Arndt, az előző korszakot igyekeztek folytatni. Bár lehetőségeik a korábbinál összemérhetetlenül csekélyebbek voltak, mégis sikerült legalább egy fontos művet megszerezniük hosszú együttműködésük hattyúdalaként. S talán innen érthető meg, miért fordult el a klasszika-archaeológiától Hekler, az antik világ szerelmese, aki Konstantinápolyban pihenésként még Euripidést olvasgatott. Úgy hozta sorsa, hogy fiatalon (1917-ben harmincöt éves volt) egymagában megalapította a modern magyar klasszika-archaeológiát, s hihetetlen teljesítménnyel el is kezdte legszélesebb körű kiépítését, egyetemi képzéssel, gyűjteménnyel, külföldi intézettel és ásatással.

Antik Gyűjtemény, ltsz. 2000.24.A

A történelmi peripeteia után azonban elfogytak a lehetőségei. Az intézet megszűnt, az ásatás terve meghiúsult. Az általános pénztelenség lehetetlenné tette a szakkönyvek beszerzését, s múzeumi tevékenységének is egyre inkább főleg az akadályait látta - "a zászló elhagyása" miatti nyilvánvaló lelkiismeret-furdalást ellensúlyozó apologetikus hangsúllyal, a háromalakos síremlék ügyének lezáródása pedig azt is nyilvánvalóvá tette számára, hogy nem tudja tovább folytatni a Gyűjtemény fejlesztését. Az egyetemen régészként nem akart iskolát teremteni. Visszavonulásával lényegében újra megszűnt a magyar klasszika-archaeológia.

Epilógus

A következő mintegy húsz év, a Gyűjtemény történetének negyedik korszaka a quieta non movere jegyében telt. Hekler visszavonulását követően a Gyűjtemény gondozása egyedül Oroszlán Zoltánra maradt, aki 1923 óta dolgozott a Múzeumban. Anyagi lehetőségek nem voltak többé, a korábbi évtizedeket jellemző kormányzati jóindulat megszűnt, hiszen a korszak a világháborút lezáró béke és Magyarország felosztásának revíziója jegyében telt. Az ókorkutatást is a "magyar célú tudomány" határozta meg, nem számítva ennek legnagyobb hatású ellenzőjét, Kerényi Károlyt és körét.

Antik Gyűjtemény, ltsz. 2003.3.A

De tudomásom szerint sem Kerényinek, sem a korszak másik nagymesterének, az otthonát antik tárgyakkal díszítő Alföldi Andrásnak nem volt semmi kapcsolata az 1935-től már önálló szervezeti egységként működő Antik Plasztikai Gyűjteménnyel. Jól jellemzi a helyzetet, hogy a Múzeum egyetlen jelentős antik darabbal gyarapodott ebben az időszakban: a kis-ázsiai filozófusportréval, amelyet - ritkán fölcsendülő szólamkéntaz Antik Gyűjtemény történetében - gazdag műgyűjtők vásároltak meg a Múzeumnak a Petrovics menesztése utáni helyzetben.
1934-ben törvény határozta meg, hogy a Magyarországon kívül előkerült ókori tárgyak a Szépművészeti Múzeum gyűjtőkörébe tartoznak. Megvolt tehát az elvi lehetősége annak, hogy az Antik Plasztikai Gyűjteményt Antik Gyűjteménnyé fejlesszék, ám nem volt, aki ezt megtette volna.
Az új korszak a II. világháború után következett el. Előjátékaként 1943-ban, a háborús veszély miatt a Nemzeti Múzeum átadta a Szépművészetinek a közvetlen gyűjtőkörén kívül eső, nem magyarországi lelőhelyű darabok zömét. A ládákat a kiállítótermekben halmozták fel, s ott csodaképpen sértetlenül vészelték át Budapest ostromát, és békésen várták, hogy valaki fölnyissa őket. Ez négy évvel később, 1947-ben következett be, amikor Szilágyi János György klasszika-filológus a Szépművészetiben kapott állást, és elkezdte leltározni a ládákban lévő tárgyakat: vázákat, terrakottákat, gemmákat, sisakokat. Emellett (az imént említett törvény alapján) Dobrovits Aladár irányításával sorra összegyűjtötték az ország múzeumaiban szétszóródott, oda magángyűjteményekből ajándékképpen bekerült antik tárgyakat.

Antik Gyűjtemény, ltsz. 2002.2.A

Ez felületesen akár a Keleten az idő tájt szokásos államosításnak is látszhat, valójában azonban egy humanista program megvalósítása volt. Végrehajtói Kerényi Károly tanítványai voltak, akik nem az antik szobrászatot, még kevésbé a gipszmásolatokat tekintették alapvetőnek, hanem, mesterük szellemében, az egyetemes antik világ tárgyi hagyatékát. Úgy vélték, hogy a cumaei ásatás anyaga, a Grimani kancsó, Exékias, az Andokidés-festő vagy a Micali-festő vázája elválaszthatatlan a velanidezai torzótól, a budapesti táncosnőtől vagy az Actium-relieftől. Az országra kényszerített vasfüggöny lehullása tehát egybeesett az itt bemutatott fejlődési folyamat lezárulásával: az antik művészet szétszórt emlékei (a debreceni Déri Frigyes-gyűjteményen túl egy-két darabot nem számítva) egyetlen múzeumba kerültek. Ráadásul, évtizedes pangás után, újra megalapíttatott a magyarországi klasszika-archaeológia - megint csak egyetlen ember, Szilágyi J. Gy. aristeiájaként. S mivel az antik művészet tanulmányozása a létező szocializmus idején politikailag teljesen semlegesnek bizonyult, lehetőség nyílt annak a tudományos teljesítménynek a kibontakozására, amelynek eddigi csúcspontjáról, a festett etruszko-korinthosi vázák monográfiájáról joggal mondhatta egyik méltatója: a könyvtárakban a legnagyobbak művei között a helye. "E téma tárgyilagos kifejtésének ideje még korántsem érkezett el... Későbbi koroknak fenntartott feladat ez, feltéve, hogy addig... a szellemi feltételek nem mennek veszendőbe." (H. Hesse.)

Az epilógus epilógusaként: a gyűjtemény horizontját az elmúlt évtizedben szisztematikusan, s ha csupán egy-egy szerény darabbal is, de jelentős mértékben sikerült tovább, a klasszikus görög-római világ közvetlen határain túlra tágítani. A görög művészeti anyag néhány legsúlyosabb hézagának kitöltésén és egy nagyszabású, az Actium-reliefek sorába tartozó, már Montfaucon 1717-es művében is közölt dombormű megszerzésén túl, ma már az ibér, a föníciai, a dél-arábiai, a phrygiai, a parthus művészetet is be tudjuk mutatni Budapesten, és a korábbinál sokkal jobban a koptot és a palmyrait. Ha egy évszázaddal ezelőtt az Antik Gyűjtemény feladatának azt tekintették, hogy gipszmásolatokban mutassa meg Pesten a görög művészet klasszicista kánonját, ma azt, hogy a szó legszélesebb értelmében felfogott antik hagyományt láttassa, bár "oligon te philon te", a nézőre bízva a választást. Így mai értelmezésben valósul meg az, amit az első alapító, Pulszky Ferenc 1852-ben a British Museum, de egyáltalán egy múzeum alapfeladataként határozott meg: "Egy olyan múzeumban, amelyet korunk igényei és kutatásai szerint rendeznek be, a civilizált népek műalkotásait kronológiai rendben kellene elhelyezni... mindezen alkotások... hű képet adnának az emberiség művészi fantáziájának fejlődéséről.

Antik Gyűjtemény, ltsz. 93.11.A

Ez lenne a Történelem Szellemének megtestesülése. Egy ilyen gyűjtemény a legmeggyőzőbb bizonysága lehetne a civilizált népek rokonságának, az emberiség egységének."
Mint a bevezetőben említtetett, a budapesti Antik Gyűjtemény az egyetlen Kelet-Közép-Európában. Érdemes itt befejezésül röviden utalni a prágai Antikensammlung létrehozására tett kísérletre. Ez Ludwig Pollak, a Prágában született nagyszerű kutató és műgyűjtő nevéhez fűződik, akinek emlékiratai jelentik egyelőre e történet egyetlen forrását. 1930-ban a Christie's árverésre bocsátotta a Lansdowne-gyűjteményt. Ezt akarták megszerezni Tomas Masaryk, Csehszlovákia alapítója tiszteletére. "Egész Csehszlovákiában nem voltak említésre érdemes antik műtárgyak. Ennek a kínos hiánynak a pótlására a következő egyszeri alkalom adódott. A prágai parlament nagy pénzalapot szavazott meg Masaryk 80. születésnapjának megünneplésére. A szükséges összeg tehát rendelkezésre állt" - írta Pollak, aki akkor már évek óta fáradozott egy prágai antik gyűjtemény megalapításán. A terv az volt, hogy még az árverés előtt egyben megveszik a gyűjteményt. A folytatás: "Az árverés előtt három nappal táviratot kaptam (egy minisztertől), hogy a dologból nem lesz semmi." A történet vége: "Erőfeszítéseim kudarcának okát sem én, sem mások (befolyásos személyek, köztük egy miniszter, akik hozzám hasonlóan fájlalták a történteket) nem tudták kideríteni."
A budapesti Antikensammlung tehát puszta létével az antik művészet európai recepciójának - nevezzük így - nyugati ágához kapcsolódik. Másrészt viszont hatalmas eltéréseket mutat az Európa nyugati felében szokásos modellektől. A klasszika-archaeológia szokásos pillérei: tudományos intézet, ásatás soha nem épültek ki. Egyetlen archimédési pontja létezik, maga a gyűjtemény, amelynek szilárd intézményi keretet ad a Szépművészeti Múzeum. Ez biztosítja tehát az itt tárgyaltak egyik egzisztenciális alapját. Ez azonban önmagában kevés. Története fényesen bizonyítja, hogy létezik egy másik is: a tudományos kutatás, amely az eddigiek során nem bizonyult folyamatosnak. Művelése mindig is egy-két ember elkötelezettségén múlt. Helyzete mint egy szigeté, amely bármikor lakatlanná válhatik, de bármikor, váratlanul újra is éledhet - ahogy másutt már megfogalmazták: a megteremtett hagyomány fonala elszakadhat, a kinyílt virág elhamvadhat. De mindig remélni lehet, hogy előbb-utóbb akad, aki, mint Borges novellájának Paracelsusa, kimondja a szót, amelytől a hamvába holt rózsa újra szárba szökken.

Antik Gyűjtemény, ltsz. 2004.1.A

Az Antik Gyűjtemény története hű tükre a magyar történelemnek. Egyrészt annyiban, hogy korszakai jellemzően egybeesnek az ország sorsfordító eseményeivel, s akár egyetlen akta is viszonylagos pontossággal elhelyezhető a magyar kultúrtörténetben (kevesebb pátosszal: a magyar bürokrácia történetében). Ennél jóval fontosabb viszont a másik jellemző: a történelmi meghatározottság nem béklyója, csupán kerete volt mindazoknak, akiket jó vagy rossz sorsuk ide vetett/vezérelt. Nem voltak kiszolgáltatva a körülményeknek, rajtuk múlt, mit kezdenek akár a jó, akár a szörnyű körülményekkel; a Gyűjtemény egyik nagy korszaka a Monarchia boldog éveiben, egy másik a létező szocializmus idején zajlott. A condition humaine-nek ez az archetipikus helyzete jól ismert a görög mitológiából. A hérósok számára megnyíló teret az istenek határozzák meg. De az utolsó szó: a választás joga mindig a hérósoké maradt.